Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2018. január. Szamos: Ma is tanítok

2020.04.20

Az egész oktatásügyet a világon mindenütt, amerre csak jártam, egy nagy tévedés hatja át, egy óriási tévedés. Azt hiszik, hogy a könyv arra való, hogy az ember a tartalmát belepréselje a fejébe. Nézetem szerint a fej gondolkozásra való. A könyv pedig arra, hogy ne kelljen mindent fejbe tartani.

 

                           Szent-Györgyi Albert

 

 

                                                                

Most is tanítok!

 

Jó fél évszázados folyamatos tanítás után az ember óhatatlanul felteszi a kérdést, hogy volt-e valami értelme, haszna a tevékenységének, marad-e valami hosszú távon is érvényes mindabból, ami a tanórákon zajlott? Kezdetben ennek értékelésében sokkal határozottabb voltam, manapság egyre több számomra a kérdőjel, hiszen egy felgyorsult ritmusú, állandóan változó, alakuló világban élünk.  Ha igaz a megállapítás, miszerint az iskola elsődleges feladata az, hogy felkészítse a tanulókat a világ birtokbavételére, akkor már a legelején gondban vagyunk, hiszen a tanulók hiába ismerik meg a mai világot, az öt-tíz éven belül úgyis megváltozik, átalakul, és a követéséhez új, egészen másfajta megközelítések, módszerek kellenek. Ilyen nézőpontból a haszon eleve kérdéses, de szerencsére — ahogyan azt Szent-Györgyi Albert is pontosan megfogalmazta annak idején – a tanítás célja, lényege egészen más, pontosabban fogalmazva egészen más kellene, hogy legyen.

 

Rajztanítás, képzőművészeti nevelés, vizuális nevelés

 

1967. február elsejétől vagyok a tanügyben, ekkor a tanári diploma megszerzése, a tartalékos tisztiiskola elvégzése után először Aranyosmeggyesen, majd Szatmárnémetiben kezdtem dolgozni. Az eltelt 52 év alatt tanítottam elemi és általános iskolában, képzőművészeti, elméleti, pedagógiai líceumban, turisztikai technikumban, pedagógiai főiskolán, egyetemen, jártam szakfelügyeletekre, óvodákba gyakorló tanításokra, tartottam szakmai előadásokat. Vizsgáztam és vizsgáztattam, voltam szülői bizottsági elnök, a Szatmár megyei rajztanárok elnöke, több olyan táborban tevékenykedtem, amelyeket az országos rajzversenyek győztesei számára szerveztek. Továbbképzőkön vettem részt és tartottam továbbképzőket, köri üléseket a kollégák számára, érettségiztettem, tagja voltam államvizsga- és fokozati vizsgabizottságoknak, helyi, országos és nemzetközi konferenciákon előadásokat tartottam. Előadóként részt vettem a kilencvenes években a BBTE Magyar Nyelv és Irodalom Szak által szervezett reformpedagógiai táborok tevékenységében, a Collegium Transsylvanicum tankönyv pályázatain, az Erdélyi Tankönyvtanács felkérésére magyarra fordítottam több rajz tankönyvet, aktív szerepet vállaltam a kilencvenes évektől szatmári magyar tanügyi intézmények díszítésében, tárlatot rendeztem a Tanügyiek Házában, tanügyi kiadványok borítóit, logókat tervezetem, illusztráltam, tagja vagyok az RPSZ Tudományos Tanácsának, a minisztérium kisebbségi osztályának felkérésére segítettem lefordítani magyarra az óvodai és elemi iskolai kerettantervek képzőművészeti nevelésről szóló részét. Alapvetően fontos volt számomra az általános iskolai rajztanítás, tanítványaim számos helyi, országos és nemzetközi tárlaton sikeresen szerepeltek, díjakat nyertek, ezekből néhányat a fővárosban vettek át, munkáikkal több kötetet (Dsida Jenő: Az én dalom, A hattyúleány) illusztráltak, tárlatokat rendeztem alkotásaikból idehaza és külföldön. A líceumi oktatás számára készítettem a Kulcs a vizuális művészetekhez című tankönyvet a kilencvenes években, amellyel elnyertem a Collegium Transsylvanicum Alapítvány ösztöndíját, később a könyvet a szegedi Mozaik Kiadó vásárolta meg és adta ki.

A pályakezdő években még rajztanár voltam. A tantárgyamat az 1975-ös reform keretében keresztelték át képzőművészeti nevelésre, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a rajz mellett festünk, pecsételünk, hajtogatunk, ragasztunk, gyurmázunk, művészetelméleti és művészettörténeti alapfogalmakat sajátítunk el. Az új elnevezés nemcsak felszínes változásokat hozott, hanem lényegi, tartalmi, szerkezeti átformálásokhoz vezetett. Hat-hét éve voltam rajztanár, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az addigi módszertani ismereteim, a gyakorló tanításokon, illetve a mindennapi tevékenységeken szerzett tapasztalataim már nem érvényesek és merőben más szerkezetű, tartalmú eljárásokat kell használni a jövőben.

Minderre 1975-ben, Bukarestben, a kettes fokozai vizsára való felkészüléskor döbbentem rá, de a szatmári kollégák közül sokan még a nyolcvanas években sem igazán értették, hogy tulajdonképpen mit várnak tőlük. Többen fordultak hozzám akkoriban segítségért, ilyen kényszerítő körülmények között érlelődött lassan és nehézkesen, megfelelő források híján a módszertani érdeklődésem. Közben a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején ugyancsak Bukarestben, a N. Grigorescu Képzőművészeti Egyetemen elvégeztem a művészeti muzeológiát, ennek keretében újabb ismeretekkel gyarapítottam a módszertani tudásomat.

A megváltozott kerettanterveknek és az ezekhez igazodó tanmeneteknek köszönhetően a képzőművészeti nevelés az ezredforduló táján — jórészt a második informatikai forradalom hatására — vizuális neveléssé lépett elő. Ez azt jelenti, hogy az alapelemek ismerete, az elméleti és gyakorlati tudás mellett a fotóról, filmről, kereskedelmi reklámokról, divatról, ipari formatervezésről és még nagyon sok olyan területről esik szó ennek keretében, amelyek mára folyamatosan változó életünk, vizuális kultúránk elidegeníthetetlen részeivé váltak.

 

Módszertani írások, tanulmányok

 

A vizulális nevelés módszertanával behatóbban szűk három évtizede, a kilencvenes évektől kezdtem foglalkozni, amikor pedagógiai líceumok, posztliceális óvó- és tanítóképzők létesültek, alakultak újra Szatmárnémetiben. A feladatokat akkoriban a körülmények, elvárások szülték. Ha nem tanítok a Turisztikai Technikumban, talán sohasem írok városismertetőt, a leendő óvó- és tanítónőknek a mi tapasztalatainkon alapuló forrásokra, szemléltetőkre, reprodukciókra volt szüksége a gyakorló tanításokhoz, szemináriumi bemutatókhoz, diplomamunkákhoz.  Írnom kellett tehát számukra egy módszertani útmutatót, amin alig száradt meg a nyomdafesték, máris kevésnek bizonyult. A vizuális neveléshez, a kreativitás, kezdeményezőkészség fejlesztéséhez, az egyedi kivitelezéshez a könyv ugyanis már akkor sem volt elég, a hatékony munkához reprók, szemléltetők, példák százai, ezrei kellettek. Ezek megosztásához számítógépes ismeretekre, a folyamatos adatgyűjtéshez digitális fényképezőgépre, a tanításhoz szkenerre, vetítőre volt szükség, vagyis újabb feladatok, tanulnivalók jelentkeztek.

Ílyen körülmények között születtek a lemezeken sokszorosított szemléltetőim 2005 körül, amelyet évente megújítok, és folyamatosan szétosztok a hallgatók, kollégák között. Olyan rugalmas, képlékeny anyagról — több ezer képről, több száz oldalnyi magyarázó szövegről — van szó, amelyből mindenki kedvére, igényei szerint válogathat óvodától az egyetemig, és amelyhez bárki, bármikor hozzáadhatja a megosztásra, népszerűsítésre érett saját tapasztalatait.

A frissen készített segédanyagoknak köszönhetően nem csupán a tanítás, a szemináriumok, a gyakorló tevékenységek minősége változott, hanem a módszertani tanulmányoknak és a megosztott anyagoknak köszönhetően megsokszorozódott a képzőművészeti nevelésből és kézművességből írt tudományos dolgozatok száma, az évek során több mint 120 gazdagon illusztrált, témaválasztásában és formailag is egyedi munka született. Ilyeneket nálunk magyar nyelven csak Szatmár megyében írnak.

A fentiekkel párhuzamosan kötetnyi módszertani tanulmányt készítettem, ezek jó része a Szemléltetők címet viselő lemezen, illetve világhálós oldalakon, a honlapomon olvasható, de nyomtatásban is megjelentek Csíkszeredában, a Magiszter módszertani folyóiratban és több főiskolai, egyetemi kiadványban Kolozsváron, Szatmárnémetiben, Budapesten.

 

Mit tanítsunk?

 

A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy a szakmai ismeretekre én sem az általános iskolában, líceumban, szakkörökön, főiskolán, egyetemen, továbbképzőkön tettem szert, hanem az ott szerzett alapokat felhasználva folyamatos tanulással, informálódással jutottam, jutok hozzá.

Nehéz, szinte lehetetlen pontosan megfogalmazni, hogy mit is tanítsunk vizuális nevelésből, hiszen arról még a jövőkutatóknak sincs fogalmuk, hogy milyen lesz a világ 15-20 év múlva. De nem is ez a valódi kérdés, feladat, hanem az, hogy tanítványaink követhető példákat kapjanak a tanítóiktól, tanáraiktól arról, hogyan alkalmazkodhatunk a világ állandóan változó kihívásaihoz, hogy hidalják át a váratlan akadályokat, milyen módon, mely forrásokból újítsuk folyamatosan ismereteinket, módszereinket, mire használjuk a technika, világháló nyújtotta lehetőségeket, hogyan viszonyuljunk egymáshoz, a társadalomhoz, szakmához, szülőhelyhez, hagyományokhoz, kulturális, művészeti értékekhez és még hosszan sorolhatnám.

Ezek a képességek — mint a fontos dolgok általában — nem taníthatóak innen-onnan összemásolt elméleti fejtegetésekkel, idézetekkel, lábjegyzetekkel, bibliográfiai utalásokkal, táblavázlatokkal, felolvasásokkal. Konkrét, követhető példák kellenek, ezek nyújtása a mai tanár legfontosabb feladata, aminek úgy képes eleget tenni, ha nem csak líceumi vagy általános iskolai szinten ismeri a szakmáját. Egy olyan pedagógus, akinek a tudása, ismertsége, szakmai presztizse csak a munkahelye kerítéséig ér, eleve nem alkalmas erre a pályára.

Az a társadalom, amely felismeri a fentiek jelentőségét, és megfelelő körülményeket teremt ahhoz, hogy egy értékes, hatékony, példamutató pedagógusi réteg kialakulhasson, hosszú távon életképes marad. Sokak szerint ez a világon a legjobb, legjövedelmezőbb, legtartósabb befektetés. Megvalósítására akkor lesz igazi esély, ha a nép a tudást, tehetséget, kultúrát anyagilag és erkölcsileg is becsülő, értékelő vezetőket választ magának.

 

Nyugdíjba mehet-e a művész?

 

            Azt rég tudom, hogy a művész — ha valóban az — élete utolsó percéig alkot.        A tanításról jó ideig azt hittem, hogy azt a munkaköri feladatok éltetik. Később rájöttem, hogy mindaz, ami évtízedekig fontos volt, amibe folyamatosan időt, energiát, fantáziát, kreativitást fektetünk, a többi alkotói tevékenységhez hasonlóan valamilyen formában magától értetődő természetességgel él tovább, hiszen életmóddá válik.

            Tíz évvel a nyugdíjaztatásom után is örömmel, szívesen tanítok mindaddig, amig nem jelentkezik a helyemre egy fiatal, felkészült, elkötelezett kolléga. Nincs nagy tülekedés, mert az idő- és munkaigényes, gyengén fizetett, meglehetősen összetett, folyamatos ötleteket és kreativitást igénylő feladathalmazt úgy tűnik, jószántából senki sem választja.

            Természetesen tanítani nemcsak a katedrán, szervezett, rendszerezett körülmények között, fizetésért, osztály- és előadótermekben lehet, hanem többek között honlapokkal, világhálós oldalakkal, cikkekkel, tanulmányokkal, tárlatokkal, könyvekkel, előadásokkal. Úgy gondolom, hogy a Szatmári Friss Újság által kezdeményezett Szatmári séták is pedagógusi tevékenységem részei, hiszen a tanulás nem korhoz kötött, és nem csak ismeretközlésről, hanem párbeszédről, véleménycseréről, közösségformálásról és még nagyon sok mindenről szól.

 

                                                                                                                          Muhi Sándor

 

 

Ui. Az illusztrációs anyagot 2018-ban készült fotók közül válogattam