Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


19. Firkált, megcsonkított szobrok

2020.04.26

                                                                                   

19. Firkált, megcsonkított szobrok

 

Még mielőtt felütné a fejét a „minket mindig bántanak” szindróma, szeretném ünnepélyesen leszögezni, hogy a firkálások, csonkítások területén napjainkban az indíték egyre kevésbé köthető nemzetiségi ellentétekhez, vagy pillanatnyi „patrióta” fellángolásokhoz. Aminek nincs nemzetiségi vagy politikai színezete, amin csupán a rongálás, az ártani akarás, vagy a felelőtlen pusztítás jelei ismerhetőek fel, annak alapvetően hiba lenne más értelmezést, hangsúlyt adni.

Tudjuk miért fejezték le az első Kölcsey-szobrot, miért bontatták le az első világháborús katonai emlékművet, milyen meggondolásokból változtatott helyet többször is Vasile Lucaciu szobra, miért verték le kalapáccsal a Szent Imrét ábrázoló domborművet a Királyi Katolikus Főgimnázium homlokzatáról és még sorolhatnám.

Az már kevésbé érthető, hogy miért lopták el a George Enescu-emléktáblát, miért firkálták össze az In memoriam emléktábla környékét, a Vasile Lucaciu emlékmű domborművét, a szoborparkban látható alkotások hátoldalát, Dsida Jenő szobrát, miért fejezték le a főtéri szórakozóhely egyik Oszkár-szobrát, miért verték le Ion Creanga mellszobráról a feliratot? Erre egyetlen logikus válasz adható: csak! Kik tehették? Ugyanazok, akik telefirkálják a középületek, magánházak falait, a hidakat, aluljárókat, transzformátor állomásokat, vagonokat, mindent amihez hozzá férkőzhetnek, ami mellett nincs állandó felügyelet.

Aki azt hiszi, hogy ezek az unatkozó, olykor csapatba verődött, mindennel elégedetlen fiatalok csak Szatmáron firkálnak, az nagyon téved. Jeleiket ugyanúgy láthatjuk, nyomon követhetjük Kolozsváron, Bukarestben, Temesváron, Nagyváradon, Bécsben, Brüsszelben, Salzburgban, Párizsban, Rómában, Londonban, Barcelonaban, Prágában, Budapesten — mint a járvány, vagy a futótűz terjed szerte a világon a „városi folklór”. Csak a falakat firkálják? Szó sincs sincs róla, hiszen firkálják az arcukat, a testüket, a gipszelt kezeket, lábakat, a padokat, könyveket, füzeteket, táskákat.

Tiltani könnyű, feltárni, megérteni, kezelni, esetleg helyes mederbe terelni a jelenséget már jóval nehezebb feladat. Mi okozza a nehézséget? Az, hogy a legtöbben érzelmi alapokon, felháborodva, büntetésekkel próbálták megakadályozni a nem kívánt nyomok terjedését, és közülük csak kevesen gondolkodtak el azon, hogy mindez tiltakozás a meglévő értékrend, szabályok, a felnőttek által kínált, örökbe hagyott világ ellen, amelyet nem értenek, nem tekintenek a magukénak. Tény, hogy ez a tiltakozás olykor primitív, agresszív formákat ölt, de nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy ez a műfaj is képvisel értékeket, a graffitik között olykor figyelemre méltó alkotásokra; színhatásban, mondanivalóban nemes, esztétikus üzenetkere is bukkanhatunk.

Ilyeneket Szatmáron alig találni, ezért rajztanárként néhány éve úgy döntöttem, hogy nem kezelem tabutémaként a graffitik világát, hanem beszélgetünk ezekről, valamint a firkákról általában, és megpróbáljuk külön választani az öncélú, spontán, minden vizuális kultúrát, civilizált üzenetet nélkülöző firkákat a tudatosan felépített, esztétikus, a rajztudást és az intellektust is igénybe vevő jelektől. Ehhez természetesen megfelelő mennyiségű és minőségű képanyagra volt szükségem. A világháló fotói is használhatóak időnként, de meggyőződésem, hogy igazán hatékonyan a saját gyűjtésű képekkel lehet dolgozni, főleg akkor, ha ezek a helyhez, a környékhez, az iskola körzetéhez kötődnek. Mivel így a reprodukciók alapján néhányan a tanítványaim közül felismerték a saját munkáikat is, tovább beszélhettünk minőségről, igényességről, a megfelelő hely kiválasztásáról, eszközökről, technikákról. Ezek után sor kerülhetett graffiti tervek készítésére is, ez volt tanítványaim körében a múlt év egyik legnépszerűbb képzőművészeti feladata. Elkészítése közben rádöbbentek arra is, hogy a kivitelezésnél messzemenően használhatják a rajzórákon szerzett ismereteiket.

            2008-ban Párizsban jártam, ahol a Sorbonne bejáratánál hatalmas fekete-fehér fotók emlékeztettek az 1968-as diáklázadásokra; a sérültekre, a barikádokra, a negyvenéves esemény hangulatára. Ez a lázadás se úgy kezdődött, hogy a fiatalok váratlanul, minden ok nélkül felszedték az utca kövezetét és barikádokat emeltek. Akkor is voltak előzetes jelek, szerintem ma is vannak, és ezekre oda kellene figyelni. Kiknek lenne ez a feladata? Többek között azoknak, akik 1968-ban voltak elégedetlen, lázadó fiatalok.