Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


17. Stílustörés, stílustalanság

2020.04.26

 

17. Stílustörés, stílustalanság

 

A stílustalanság, a giccs természetesen nem kíméli a szobrok, emléktáblák világát sem. Mint mindenhová, ide is beférkőzik, térhódítása a globalizációhoz hasonlóan szintén a demokráciának betudhatóan feltartóztathatatlan, megállíthatatlan folyamat.

Van néhány olyan terület, ahol a dolgok jellegéből adódóan nagyobb eséllyel, intenzitással jelentkezik. Ilyen az egyházművészet és a temetői emlékművek, szobrok területe. Az utóbbiak esetében találkozhatunk leggyakrabban giccses megoldásokkal, amelyek egyrészt a megrendelők kiérleletlen ízlésvilágából, másrészt a kivitelezők felkészületlenségéből adódnak. Amúgy az utóbbiak kicsit értenek a kőfaragáshoz, betonöntéshez, betűíráshoz, de ahogyan azt számtalan példa igazolja, ha szobrászati feladattal bízzák meg őket és azt önkritika hiányában el is vállalják, akkor a következmények kiszámíthatatlanná válhatnak.

A temetői giccs fogalmánál nem szívesen időznék, nem mutatnék be példákat, bár Szatmáron is sok van belőlük. Mindez egyrészt magánügy, másrészt kegyeleti okokból sem foglalkoznék ezzel a területtel, nem szeretném senki érzékenységét, jószándékú igyekezetét sérteni.

Mikor válik közüggyé a sírkőfaragók „művészi”, szobrászati tevékenysége? Amikor közterületeken, templomudvarokban felállított emlékművek, domborművek, szobrok készítésére vállalkoznak. Erre számos példát sorolhatnék megyeszerte, de itt elsősorban a megyeszékhelyen látható munkákkal foglalkozom.

Könnyű, egyszerű, egyértelmű és mindenki számára érthető lenne kijelenteni, hogy a gyenge, kiérleletlen, giccses munkákat kizárólag amatőr szobrászok, vagy jobb híján a sírkőfaragókból szobrásszá előléptetett botcsinálta művészek készítik. Ez a kijelentés azonban így, ebben a formában nem fedi a valóságot. Miért? Mert vannak kiváló sírkőfaragók, akik a maguk területén, a maguk keretei között nagyszerűen teljesítenek és vannak olyan szobrászok is, akik képesek ugyan egy arcot, alakot elfogadható minőségben megformálni, de abban a pillanatban, amikor túllépik a jól bevált, hagyományos kereteket, megoldásokat, rögtön eltévednek. Miért történhet ez meg? Mert valójában nem kiforrott egyéniségek, alkotásaik nem jól felépített, öntörvényű művek, hanem esetlegességek, amelyek gyakran a megrendelő szubjektív igényei, vagy pillanatnyi, kiforratlan ötletek alapján sodródnak ebbe vagy abba az irányba.

A sodródás minden esetben magába foglalja a tévelygés lehetőségét is. A tévelygés egyik, immár klasszikus szatmári példája a Corneliu Coposu szobor. Egészen más miatt zavarba ejtő a szatmári tanfelügyelőség épülete előtt és a 20-as iskola (Dariu Pop Általános Iskola) előcsarnokában álló Dariu Pop mellszobor formavilága. Miért? Ha kicsit utána nézünk Dariu Pop tevékenységének, életútjának, rögtön kiderül. Az olvastam róla, hogy kiváló kultúrember, tanár, publicista, költő, festőművész, tanfelügyelő, folklorista, zeneszerző stb. volt. Soknak tűnt nekem ez a szerteágazó tevékenység, ezért kicsit utánanéztem a dolognak azon a területen, amelyhez jobban értek, vagyis elsősorban a festőművész Dariu Pop érdekelt. Nos, ő amatőr, autodidakta festő volt, tehetségét állítólag „Szatmáron fedezte fel”, népies hangvételű képei (Avasi férfi, Pásztorfiú) a kordivat szerint elsősorban Grigorescu hatásáról, elég kevés eredetiségről, szakmai tudásról árulkodnak. Csak reménykedem abban, hogy jobb költő, folklorista, publicista, tanár vagy zeneszerző volt. Elkötelezte magát a kultúra sokoldalú szolgálatára, erről szólt az élete. Hatalmas erőfeszítéssel próbálta meg a lehetetlent; megkísérelt helyt állni egyszerre több, egymáshoz nagyon távol álló területen. Ezt a szobrász úgy próbálta szemléletesen kifejezni, hogy az arcot realista módon ábrázolta, de a testet — fittyet hányva anatómiának, arányoknak, szerkezetnek — feldarabolt, gyötrődő masszaként jelenítette meg. Ez a formai, kifejezésbeli ellentmondás a nevetségesség határát súrolja.  Érzi ezt mindenki, ehhez nem kell esztétának lenni, csak kevesen tudják a miértre a magyarázatot. Pedig minden művészeti középiskolában járó diáknak tudnia kellene, hogy ugyanazon a műalkotáson a különböző stílusban megjelenített részletek, felületek stílustöréshez vezetnek. Innen pedig már csak egy rövid lépésre van a stílustalanság. Dariu Pop-nak (1877-1965) emléktáblája is van Szatmáron, utcát, iskolát neveztek el róla. A volt 20-as számú Általános Iskola előcsarnokában, mint az iskola névadójának áll a kicsit átalakított, „átszabott” mellszobra. Ezen már a testből, a gyanítható okok miatt sokkal kevesebb látszik, a felét ugyanis „nagyvonalúan lehagyták”, de még így is nagyon zavaró az egész összhatása. Csak részben ismerem a több mint sokoldalú tanár kolléga életútját, de szívből és őszinte együttérzéssel sajnálom mindazért, amit szobrászat ürügyén műveltek vele.

A régi főtér egyik szórakozóhelyének Oszkár-szobrai, a vendéglők előtt álló szakács-szobrok, vagy a rózsafüzéres virágvázákat tartó puttók, illetve azok helyi változatai, a kerti törpék, „bejárati oroszlánok” stb., már tipikus giccs-termékek. Rohanó világunkban úgy tűnik meglepően sok felesleges dologra futja egyesek idejéből. Még hozzávetőleges statisztikám sincs arról, hogy jelenleg a szatmári házak bejáratánál, udvarán hány oroszlán, urna, figurális díszítésű virágváza, kőkert, romantikus szökőkút, kerti törpe stb. található, de ilyen kimutatásra nincs is szükség. Átmeneti kortünetről van szó ugyanis, egy kialakulatlan társadalom önmagát, a helyét keresi. A túlnyomó többség vélt helyét mindenki számára látható, tapintható külsőségekben próbálja kortársai tudomására hozni.  Jó példák erre a soktornyú, többemeletes cigánypaloták országszerte, amelyek lényegileg nem sokban különböznek a lajosvölgyhutai villasor márványlapoktól, cifra erkélyektől roskadozó épületeitől.

Van ennek a jelenségnek természetesen pozitív oldala is. A kommunisták által elrabolt, kisajátított, államosított épületeket a visszaszolgáltatások után csak kevesen tudták megtartani a jogos tulajdonosok közül. Miért? Mert az előző rendszer tönkretette, perifériára szorította az egykor tehetős polgári családokat, legtöbbször se nekik, se a leszármazottaiknak nem volt elég pénzük ahhoz, hogy felújítsák, lakhatóvá tegyék az idő közben lelakott, lepusztult, korszerűtlenné vált ingatlanokat. Amit az értékek pusztítása terén a rendszernek nem sikerült véghez vinni, azt a polgárság erkölcsi normáinak tovább élése tetőzte be. Elvekkel, egyenes gerinccel ugyanis nem lehet boldogulni egy alapvetően korrupt, primitív és ideológiailag a teljes, fenntartások nélküli behódolásra berendezkedett társadalomban. Ezeket az épületeket újgazdagok vásárolták fel, és sokan közülük dicséretes módon az eredeti formájukban újíttatták fel. Ez nyilvánvalóan nyereség volt a városnak, hiszen legalább ilyen módon sikerült átmenteni a polgári értékek egy kis hányadát. Aki a felújítók közül úgy gondolja, hogy a házakkal együtt az egykori polgárság helyét is megkaparintotta, az alapvetően téved. Oda a pénznél azért egy kicsit több kellene.

A tehetősebbek közül a legtöbben új családi házakat, villákat építettek, és ezek dekorálását gyakran egyéni módon oldották meg. Az oroszlán, mint díszítőmotívum nagyon sok helyen látható a mezopotámiai, mükéniai civilizáció klasszikus példáitól napjainkig. Ki ne ismerné mondjuk a budapesti Lánchíd oroszlánjait, miért ne lehetne használni ezt a motívumot szatmári házakon is? Persze ezek az oroszlánok sokkal kisebbek, lényegesen idétlenebbek, nem kőből vagy bronzból készülnek, hanem olcsó öntvények, tucattermékek és még hosszan sorolhatnám.

Az urnák is közkedvelt díszítőelemek voltak a századok során, a barokk kor gyakran használt motívumai. Ezek olcsó anyagokból készített, sokszorosított, lekicsinyített, bearanyozott szatmári rokonai ugyanolyan giccstermékek mint a kerti törpék.

A fenti példák nagy erénye, hogy legtöbbször nem is szeretnének másnak látszani. Nem akarják eljátszani senkinek a köztéri szobor, a műalkotás szerepét, számomra talán ezért tűnnek kevésbé veszélyeseknek az előző részben taglalt határesetekkel szemben.

Van a régi szatmári központban pár éve egy ún. troica is, amelynek megítélésénél már kicsit bonyolultabb a helyzet. A kilencvenes évek elején sajtóvita is zajlott erről városunkban, amelynek kapcsán a sokoldalú, hangsúlyozott és tántoríthatatlan nemzeti érzelmeiről közismert Vasile Săvinescu, Szatmár megye akkori kulturális főnöke állította, hogy tipikus giccstermékről van szó, és megítélése szerint nincs sok keresnivalója a patinás főtéren.

A troica orosz eredetű szó, Szent Keresztet, olykor Szentháromságot jelent. Gondoljunk csak Rubljov Troica (Svatája Troica) című kompozíciójára, amelyen a három angyalalak és az eukarisztikus kehely egyértelműen a Szentháromságra utal. A troica Szent Kereszt értelmezése is több és díszesebb tárgyat jelent, mint egy átlagos kereszt, feszület. A szatmári változat azonban csak formailag ortodox jelkép, valójában történelmi jelentéstartalommal bír, figurális részletei Avram Iancu, Horea, Cloşca és Crişan arcképeit, valamint feliratokat is tartalmaz. Ami a faragást, az írás minőségét, a kompozíciót illeti, leginkább a népiesen naiv munkák közé sorolnám, de nélkülözi azok egységét, üdeségét, közvetlenségét, báját. Vagyis: művészi szempontból ezúttal egy egyházi burokba zárt történelmi mondanivalót próbáltak zavaros formában és nem a megfelelő helyen, meglehetősen alacsony színvonalon közvetíteni. Ez annál súlyosabb, mivel a felirat tanulsága szerint a szerzőnek tanácsadói is voltak.

Tévhit, hogy a giccs csak negatív fogalomként értékelhető, mutatható be. Gondoljunk csak a kortárs Jeff Koons művészetére, aki Michael Jackson és a majom vagy Balloon Dog-Magneta, Virágcsendélet stb. műveivel a giccset az ezredfordulón művészi rangra emelte. Persze ez már egy egészen más kategória, terület, amellyel érthető okokból itt nem foglalkozom bővebben.