Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


16. Demokrácia

2020.04.26

16. Demokrácia

 

Mint említettem, a kommunizmus idején kevés, inkább általános jellegű, jelkép értékű szobrok, emléktáblák készültek. Az 1989-es változások után, az ingajárás törvényének megfelelően, szobor és emléktábla állítások, leleplezések özöne kezdődik el Szatmárnémetiben. Rengeteg volt a pótolni való, a sárba taposott érték, ugyanakkor egyfajta nemzetiségi, politikai versengés is elindult és lassacskán már annak is tétje volt, hogy ki, melyik társadalmi vagy politikai csoportosulás, melyik nemzetiség állít több emléktáblát, szobrot minél rövidebb idő alatt. Ezt a magatartásmódot legtöbbször a minőség bánta és itt nem csupán a művészi minőségére, hanem a kiválasztott személyiségek, példaképek emberi minőségére, helyi kötődéseire, vagy ezek teljes hiányára gondolok.

Kezdett felénk is egyre nagyobb teret hódítani az a gyakorlat, hogy váratlanul elneveznek egy jeles, de minden konkrét, kézzelfogható helyi kötődés nélküli személyiségről egy utcát. A következő lépésben az utcában található iskola, felveszi ugyanennek a személynek a nevét, akinek rövidesen az iskola előtt, vagy valahol a környéken szobrot állítanak. A kérdés az, hogy lehet-e ilyen módszerekkel tartós hagyományt teremteni? Szerintem nem, de ez csak egy vélemény. A gyakorlat, az idő hosszú távon igazolja vagy cáfolja majd az ilyen praktikák létjogosultságát, ahogyan azt eddig is tette.

Vajon utánanézett-e eddig valaki annak alaposabban, hogy mi a helyzet a szatmári utcanevekkel? Az utcanevekről úgy általában, ezek többszöri megváltoztatásáról, változatairól, a nemzetiségi arányokról, vélt vagy valós kifogásokról eddig elég sokan cikkeztek, írtak, de arról még alig olvastam, hogy valaki alaposabban, pontosabban bemutatta volna azt, hogy kikről, milyen alapon neveztek el utcákat a városban, arról, hogy milyen az illető személyiségeknek a szatmári szerepe, kötődése, ahogyan arról is csak ritkán esik szó, hogy az utcákban lakók közül csak nagyon kevesen tudnak valamit a névadóról. Miért hozom ezt szóba? Mert lényegében ebben a könyvben is a szatmári szobrok, emléktáblák ürügyén a város, a megye kiemelkedő személyiségeiről esik szó. A lakosok tájékozatlanságán az illetékesek is elgondolkozhattak, hiszen az utcatáblákon az utóbbi években már évszámok és foglakozások is olvashatóak. Szerintem az lenne az igazi, ha egyáltalán nem lenne szükség ilyen magyarázatokra. Gyermekkorom utcáját régen Míg lakhatom utcának, később Nagy utcának hívták.  Ezek népies elnevezések voltak, a „míg lakhatom” elnevezés például arra utalt, hogy bizonyos részeken csak a Szamos kiságának a kiáradásáig lehetett nyugodtan aludni. A negyvenes, ötvenes években mindenki Mátyás király utcának nevezte és akkoriban senkinek sem kellett megmagyarázni, hogy ki volt Mátyás király. Később Ştefan Gheorgiu, majd Pietroasa lett a neve, most Liviu Rebreanu utcának hívják. Emlékszem, hogy Ştefan Gheorghiu kiléte még tanult szüleimnek is gondot okozott, a szomszéd néniről nem is beszélve, aki „Pietroasa”-ról azt hitte, hogy valami kommunista (ő kumonistának nevezte) hős volt. Ha valaki vásárol egy várostérképet és figyelmesen végig olvassa a szatmári utcaneveket, döbbenten tapasztalja majd, hogy milyen keveset tud saját városáról, hiszen az utcák névadói közt olyan személyiségek is akadnak, akikről e sorok írója se nagyon hallott eddig.

Szatmáron van Lucian Blaga sugárút, van róla elnevezett iskola, és szobra is van a jeles személyiségnek, ezt Erdei István készítette. Kifejező, szép munka, jó helyen áll, sajnos a szobor talapzata nem a megfelelő méretű, túl nagy, túl széles a szoborhoz képest. Sokan a könyvem olvasva azt gondolhatják, hogy érzek valamilyen megmagyarázhatatlan ellenszenvet a szatmári szobrok talapzatai iránt. Természetesen semmi ilyesmiről nincs szó, csupán az arányérzékem, az egység, harmónia iránti vágyam berzenkedik olykor, amikor úgy érzi, hogy jogos igényeit semmibe veszik. Miről is van szó? A klasszikus görög oszloprendek arányai évszázadokon át alakultak olyanná, amilyennek ma ismerjük ezeket. Nincs olyan építész, aki ne tisztelné ezt az arányrendszert, az ilyen magatartásmód ugyanis a szakmai hozzáértést kérdőjelezné meg. A mellszobrok és azok talapzatai közötti arányok sem egy-két évtized alatt alakultak olyanná, mint ahogyan azt a klasszikus példák százai mutatják Európában és szerte a világon. Lehet-e ezen a területen újítani? Természetesen újítani minden területen lehet úgy, hogy tiszteletben tartjuk az alapvető szakmai szabályokat, elvárásokat, vagy ha úgy tetszik axiómákat, és szem előtt tartjuk azt is, hogy az újításnak nemcsak a szobor, vagy talapzat részleteire kell kiterjednie, hanem egységesen a munka egészére. Aki képes a szobrászi kifejezésmód ilyen megújítására, az zseni, abból pedig nemcsak Szatmáron, hanem világszerte is nagyon kevés van.

Természetesen azt sem ártana tisztázni, hogy ki volt Lucian Blaga, hiszen sokan vannak Szatmáron olyanok, akik naponta mennek el a szobra előtt, vagy közlekednek a róla elnevezett sugárúton, látják a kétszáz lejes bankjegyen, de szinte semmit sem tudnak róla. Kiváló költő, filozófus, dramaturg, egyetemi tanár, diplomata volt, a két világháború közötti román tudományos, kulturális élet kiemelkedő személyisége. Vannak-e tevékenységének szatmári vonatkozásai? Lehet, hogy vannak, de nem lehetnek nagyon fontosak, hiszen a rendelkezésemre álló forrásanyagokban nem találtam erre egyetlen utalást sem. Természetesen alaposabban is utánanéztem, nézettem a dolognak, több román szakos tanárnőtől is érdeklődtem, de egyikük sem tudott arról, hogy Blaga eljutott-e valaha Szatmárra. Ezek után talán nem felesleges megkérdezni, hogy kialakulhat-e a városban egy, az általánosságnál több, tartalmasabb érzelmi kötődés is Lucian Blaga szobrával, személyiségével kapcsolatban?

A Rákóczi úti Általános Iskola Grigore Moisil (1906-1973) kiváló román matematikus, akadémikus nevét viseli. Állítólag egy itt dolgozó tanárt tanított valaha (?), Szatmáron ő sem járt soha. Amikor az iskola nevet választott magának, az volt az indoklás, hogy Moisil kiváló matematikus volt és az iskolában tanuló gyerekek is jó eredményeket értek el az évek során matematikából.

Van Szatmáron egy kevésbé sikerült Ion Creangă szobor is, ez a róla elnevezett iskola előtt áll. A sikertelenség okát elsősorban nem a szobor formavilágában, hanem itt is a talapzat formájának és méreteinek az aránytalanságában kell keresni. Emiatt valahogy úgy néz ki az egész, mintha egy nagyon kis gyerek nagyon nagy csizmát vett volna a lábára. Eredetileg a 10-es iskolának szánták a szobrot és a nevet, azzal az indoklással, hogy Ion Creangă szerette a gyerekeket és a „10-es iskolába gyerekek járnak”. Ez az idézésre méltó alapigazság, indoklás az iskola egykori igazgatónőjétől származik. Creangă híres író, a román irodalom meghatározó személyisége volt, szatmári kötődése neki sincs, ugyanúgy, mint Iuliu Maniu esetében se nagyon találhatunk ilyen epizódokat. Maniuról Szatmáron, Nagykárolyban utcát, iskolát neveztek el. A politikus elfogadható minőségű, hivalkodástól, eredetieskedő ötletektől mentes szobra Szatmárnémeti főterén, a püspöki palota melletti kis parkban áll. Ez is Radu Ciobanu alkotása.

Ami a szatmári iskolaneveket illeti, a fentieken kívül van Petőfi-Bălcescu, Mircea Eliade, Avram Iancu, Octavian Goga, Constantin Brâncoveanu nevét viselő általános iskola is. Az ő „szatmári kötődéseiket” nemcsak azért nem taglalom mert nincsenek, hanem azért sem mert ez a könyv elsősorban a szobrokról és emléktáblákról szól, bár a jövőnk érdekében az iskolanevek is megérdemelnének egy alapos, körültekintő, elfogódottságtól, érzelmi telítettségtől mentes tanulmányt.

Csipler Sándor mesteredző, Szatmárnémeti díszpolgára szobrát a szatmári vívóterem előtt állították fel, Erdei István készítette. Csipler volt az a kiváló és eredményes sportember, edző, aki a hatvanas, hetvenes években Szatmárnémetit vívó világközponttá avatta. Ő volt a világ- és olimpiai bajnokok felkészítője, rangos vívóiskolát teremtett szinte a semmiből városunkban. Elvitathatatlan érdemei voltak abban is, hogy az új vivóterem — amely szintén az ő nevét viseli — létrejött. Ezek után megkérdőjelezheti-e valaki szobrának létjogosultságát Szatmáron? Erre az utóbbi évtizedben senki sem vetemedett, de a neve megváltoztatásával többször, többen próbálkoztak. Egy időben a Csipler Sándor feliratot is leverték róla, ahogyan az a könyvben reprodukált felvételen is látszik.

Van Szatmárnémetiben az Iparos Otthon falán Bartók Béla (1881-1945) emléktábla. Volt egy George Enescu (1881-1955) plakett, dombormű is, de ezt barbár módon leszedték, ellopták. A dombormű helyére később emléktáblát tettek, de ennek is nyoma veszett. Mindkét híres zenész megérdemli, hogy Szatmáron is emlékezzünk rájuk, hiszen városunkban is koncerteztek a két világháború közötti időszakban, a húszas években az Iparos Otthon nagytermében. Hogy milyen kulturális, zenei élet volt itt ebben az időszakban, milyen szerepet játszott Szatmár életében az Iparos Otthon, arra többek között ez a „kis epizód” is utal. Ezért is érthetetlen számomra az a tény, hogy ezt a patinás, nagy áldozatokkal felépített, közösségi épületet hogyan lehet napjainkban ennyire elhanyagolni?

Mit keres Ács Alajos (1930-2002) színművész emléktáblája (Lakatos Pál alkotása) a stúdióterem falán? Ő a szatmári színtársulat egyik alapítója, igazgatója, évtizedekig, lényegében haláláig oszlopos, vezető tagja, a város díszpolgára, Szatmárnémeti kiemelkedő kulturális személyisége. A fentiek miatt a stúdiótermet is róla nevezték el. A domborművet Lakatos Pál saját bevallása szerint belső térbe szánta, innen eredeztethető a jól elkapott, kifejezően megjelenített pillanatnyiság, az egész felület impresszionista vonásai. Szerintem ez a munka a külső falon is megállja a helyét, Ács Alajos ilyen volt.

A dombormű mellett látható Cazimir Tănase (1921-1980) színművész emléktáblája is, ő ennek a kis teremnek a színpadán halt meg. Szemtanúk — akik máig emlékeznek erre a tragikus eseményre — állítják, hogy ez volt a legjobb alakítása.        

A közelmúlt szatmári emlékművei, emléktáblái közül jelentőségével, súlyával kiemelt figyelmet érdemel a Szatmárról és környékéről elhurcolt és jórészt megsemmisített közel 18 000 zsidó számára emelt hatalmas márványtömb a Várdomb utcai zsinagóga udvarán. A nagytemplom falán, a kőtömb közvetlen közelében helyezett fekete márványlapokon sorakozik az áldozatok egyre gyarapodó, folyamatosan bővülő névsora. Ez a hely lett a holokausztra való szatmári megemlékezések egyik központja.

Sok emléktábla került még az utóbbi években a szatmári házak falára? Attól függ, mit nevezünk soknak. Az 1998-ban tragikus hirtelenséggel, 47 évesen elhunyt Ion Bledea író, újságíró, főszerkesztő emléktáblája az egyik. Bledea tehetséges író volt, tíz éve halott. Mintha azóta kicsit megfeledkeztünk volna róla is.

Liviu Borlan (1936-1994) zeneszerzőnek, zongoristának, karmesternek is van Szatmáron emléktáblája. Nagybányán a Művészeti Iskola viseli a nevét, tevékenysége is inkább ide kötődik.

Dr. Ilie Carol Barbul (1883-1946) egykori szenátor, prefektus emléktáblája a háza falára került, amely a Rákóczi (M. Viteazul) utcán áll, ez a város talán egyetlen neoromán stílusú magánháza.

Márványtábla idézi Szatmárnémeti első román nyelv- és irodalomtanárának, a görögkatolikus papnak, Petru Brannak (1821-1876) az emlékét, akiről utcát is neveztek el városunkban. Vajon ki lehetett a városban az első német-, angol-, vagy magyartanár?

Alexandru Ferenţiu (1840-1892) ügyvéd volt, az ő háza adott helyet annak a gyűjtőtevékenységnek, amely az erdélyi román színjátszás érdekében zajlott 1872-ben.

Gabriel Georgescu költő, műfordító, tanár (1911-1973) emléktáblája a Mihai Eminescu Kollégium főbejáratánál látható, ahol 1946-1963 között tanított. Az ő nevét viseli ma a régi Vajay utca is, ahol lakott.

Van emléktáblája a Liberális Párt Szatmár megyei, két világháború közötti székhelyének is, ez a volt Megyei Könyvtár épületének falán látható.

A szatmári korzón Ion Popdan (1935-2000) festőművészre emlékezik egy emléktábla. Popdan a helyi képzőművészek egyesületének tagja volt a XX. század hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes éveiben, és az emléktáblával jelölt ház első emeletén volt néhány évig a szövetség megyei fiókjától kapott műterme.

Volt háromnyelvű emléktáblája Kovács Leónak (1834-1908), Garibaldi egyik tisztjének, ezredesének is a Károlyi-köz egyik emeletesházán, az Auróra szálloda hátánál. Ezt az utóbbi időben eltávolították innen. Ha megnézzük, hogy melyik párt székhelye lett az épület, akkor nincs mit csodálkozni ezen.

Tudor Daneş (1943-1989) író, több kötet szerzője, tanár a szatmári kisegítő iskolában dolgozott, 46 évet élt, neki is van Szatmáron emléktáblája.  Úgy tűnik róla is megfeledkeztünk, alig találtam újabb adatokat, megemlékezéseket egykor termékeny, aktív irodalmi munkásságáról.

Ivan Fedco (1938-1979) tanár, irodalmár volt, ukrán nyelven publikált, emléktáblája a Tanügyiek Háza falán látható.

Dr. Giuran Andrei (1898-1982) az emléktáblája tanulsága szerint ügyvéd, politológus, történész volt. Szinte semmilyen további, részletesebb adatot sem sikerült találnom a tevékenységével kapcsolatban.

A Kölcsey Ferenc Főgimnázium udvarán, az épület falán is vannak emléktáblák. Az In memoriam emléktábla az intézmény elhunyt tanárainak, tanulóinak az emlékét idézi, és a véndiáktalálkozók alkalmával koszorúzzák meg a volt diákok.

A több mint 450 éves múltra visszatekintő iskola valamennyi kiváló, országosan ismert tanárának, növendékének nem is lehetne emléktáblát állítani, ahhoz kevés lenne az épület fala. Van az intézmény volt növendékének, Bánhidi Antal, Széchenyi-díjas mérnöknek is emléktáblája itt, és külön márványtábla emlékezik az 1989 decemberében, Brăila-n meghalt ifjú Sófalvi Györgyre, aki az 1989-es változások egyik szatmári áldozata.

Gheorge Bulgăr (1920-2002) Szaniszlón született, egyetemi tanár, Eminescu-kutató (eminescolog), vagyis irodalomtörténész volt. Fontos a nyelvészeti tevékenysége is, több szótár társszerzője. A Megyei Könyvtár olvasóterme viseli Szatmáron a nevét, az épület falán látható az emléktáblája is.

Jakabbfy Elemér (1881-1963) emléktáblája annak a háznak a falán látható, amelyben az európai hírű szatmári politikus, képviselő élete utolsó éveit töltötte.

Van két emlékműve is Szatmáron a görögkatolikus egyház mártírjainak. Az egyiket a Vasile Lucaciu sugárút parkjában, az ortodox templom közelében állították fel, a másik a Tűzoltótorony melleti parkban látható. Emléktáblát állítottak a görögkatolikus papoknak, (erről a korábbiakban már esett szó) a püspöki palota melletti templom bejáratánál látható.

Alexandru Ioan Cuza (1820-1873) szobra a Megyei Rendőrség központi épülete előtt kapott helyet. Az utca (Eötvös utca), amelyen áll, ma szintén az ő nevét vette fel. Az egyesülés fejedelme szobrának Szatmáron jelképes üzenete van, tevékenységének nincsenek helyi vonatkozásai. Megtetszhetett a szobor az erdődi polgármesternek is, hiszen egy másolata Erdőd központjában látható. Ha már szóba jött Erdőd megemlíteném, hogy rövid idő alatt a szobrok városa lett. Van itt szobra még dr. Augustin Mircea ügyvédnek, polgárjogi harcosnak, van új Hősök emlékműve, Baba Novac, Károlyi Sándor emlékmű, Petőfi-szobor, Bakócz-szobor de nincs szobra Erdődi Lukács festőművésznek aki innen származik, Dévai Bíró Mátyásnak, Drágffi Gáspárnak.

A Dr. Vasile Lucaciu sugárút egyik házfalán van dr. Czira Árpád (1889-1964) ügyvéd, alpolgármester emléktáblája, ő a szerzője a Menekülés a szibériai fogságból, 1914-1916. című kötetnek.

Az Avram Iancu Általános Iskola homlokzatán látható Paul Dobreanu szatmári rajztanár mozaikképe a kommunizmus idejéből, alatta néhány éve márványtábla áll, Avram Iancu (1824-1872) idézettel. Mivel tudtam egy szoborról is, keresni kezdtem, de alig sikerült rátalálnom az iskola előcsarnokában. Az öklömnyi szobrocskát (sokszorosított öntvény) csak nehezen sikerült felfedeznem és lefotóznom a ráboruló fikusz levelei miatt. Szerettem volna némi kapaszkodóhoz, kiindulóponthoz jutni az névadással kapcsolatban, de itt a már szinte megszokott logika sem követhető. Az iskola ugyanis nincs az Avram Iancu utcán, az a város túlsó felén, a Kossuth-kert közelében található, a negyedet pedig Horea-ról nevezték, aki különben hasonlóan Avram Iancuhoz legjobb tudomásom szerint nem járt soha Szatmáron. Azért még itt is találni olyan adatokat, amelyek nem szétválasztanak, hanem összekötnek bennünket. A Wikipedia adatai szerint Avram Iancu szerelme, élettársa Farkas Tamás lánya, Farkas Johanna volt, aki egy alkalommal, 1848-ban az életét is megmentette. Még mielőtt gyanút fogna valaki, közlöm, hogy a leány édesapja unitárius, az édesanyja római katolikus vallású volt. Ami a Horea negyed nevét illeti, a szatmáriak szinte soha nem használják, hanem következetesen „16-os mikró”-nak hívják. Ez nem az ő hibájuk, hanem azoké, akik olyan neveket találnak ki a város polgárai számára, hogy esély sincs azok széleskörű elterjedésére.

Az Avram Iancu Általános Iskolától nem messze van a Bălcescu-Petőfi Általános Iskola, szobrok után kutatva ide is eljutottam. Mellszobrok helyett csak két reprodukciót találtam, a Focşani-i számazású George Tattarescu Bălcescu-ról festett arcképét, valamint Orlay-Petrich Soma Petőfiről készített portréját. Vajon akik idehelyezték az arcképeket, tudják-e, hogy a két személyiség közül nemcsak Petőfinek, hanem Petrich Somának is vannak szatmári kötődéséi. Szatmáron van Bălcescu és Petőfi szobor is, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium vagy a Dariu Pop Általános Iskola mintájára, esetleg ide lehetne helyezni ezek patinázott gipszből készült másolatát.

Krúdy Gyula (1878-1933) emléktáblája nemrég került a dr. Boromisza Tibor római katolikus püspök által építtetett konviktus falára. A nagy író rövid ideig (1887-1888), kisgyerekként Szatmáron járt iskolában. Ezt a kitérőt így idézi az emléktábla szövege: „Túl szigorú volt a Jézus-társasági barátok alma matere, így Krúdy Gyula egy év után elhagyta szatmári iskoláját. Miután az édesapja meglátta a gyenge bizonyítványát, a jezsuita gimnáziumból átíratta a podolini kegyesrendi papokhoz” 

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az ilyen, valljuk be jelentéktelen epizódok feljogosítanak bennünket arra, hogy emléktáblát állítsunk, hiszen mint láttuk nem az író, nem a felnőtt Krúdy, hanem az alig tíz éves kisdiák nem túl eredményes szatmári iskolai évéről szól a történet. Ráadásul személyiségeink, kiválóságaink közül sok olyan akad, akiknek helyi gyökerei, itteni kimagasló tevékenysége megkérdőjelezhetetlen és ennek ellenére se szobruk, se emléktáblájuk nincs még Szatmáron. Amúgy Krúdy egyik kedvenc íróm, a kérdés azonban úgy tevődik fel, hogy használhat-e a „minden áron való megemlékezés” az írónak? Használ-e nekünk az, ha ugyanolyan hibákat követünk el, mint a többségi nemzet képviselői? Szerintem nem, hiszen, ha tíz emléktábla közül egy indokolatlanul kerül a falra, az a maradék kilenc értékéből is sokat levonhat.

A fenti, csak megközelítően teljes felsorolás is igazolja, hogy bővelkedünk emlékhelyekben. Itt a számszerűség azonban nem sokat mond. A szobrok, emléktáblák további sorsa ugyanis elsősorban nem azon múlik, hogy milyen politikai, nemzetiségi, konjunkturális igyekezet hozta őket létre, milyen összeköttetések, utánajárások, kapcsolatok, pillanatnyi nekibuzdulások, szereplési vágy, vagy politikai érdekek révén jutott egyik vagy másik személy, személyiség emléktáblához. Ezek rendkívül mulandó, törékeny, tiszavirág életű kis akciók, epizódok. A valódi kérdés az, hogy az itt lakó, itt élő emberek mennyire kötődnek az idézett személyek emlékéhez, mennyire őrzik szívükben azok helyhez kötődő tevékenységét, alkotásait, a közösség érdekében tett erőfeszítéseit?

Néhány éve láttam egy remek filmet, amely a túlvilágról szólt. A címére sem emlékszem, de a film hangulata máig úgy él bennem, mintha tegnap néztem volna meg. Arról szólt, hogy az emberek haláluk után egy luxus-szállodában minden igényt kielégítő, hangulatos, kényelmes lakosztályt kapnak, ahol zavartalanul folytathatják földi életük legkellemesebb, legszórakoztatóbb tevékenységeit. Ahogyan azonban az emlékük kopik, homályosodik azokban a közösségekben, amelyekben éltek, úgy költöztetik őket egyre kisebb konfortú, egyre kényelmetlenebb, zsúfoltabb helyekre addig, amíg be nem olvadnak a szállodán túli, hatalmas, hömpölygő, sötét tengerben hánykódó névtelen és jellegtelen lelkek tömegébe. Miről jutott mindez eszembe? Így hirtelenjében nem is tudom...