Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


08. Szobrok, emléktáblák a kommunizmus idejéből

2020.04.26

08. Szobrok, emléktáblák a kommunizmus idejéből

 

Csak nagyon kevés új szobor, emléktábla állítása fűződik a kommunizmus kezdeti időszakához. Ez a periódus ugyanakkor a régi szobrok, emléktáblák rombolásának, eltüntetésének, beolvasztásának az időszaka is, mármint azoknak, amelyek ideiglenesen megúszták az impériumváltás utáni hasonló akciókat. A rombolások, mint említettem sohasem egyoldalúak, tehát indulatokól mentesen, tárgyilagosan kell ezekről is szót ejteni, hiszen az idők során román vagy kommunista emlékműveket is felszámoltak.

Az ötvenes, hatvanas években néhány típusszobor, emlékmű jelenik meg a romániai városközpontokban, amelyek szinte mindenhol hasonló kinézetűek. Elkészülnek a szovjet hősök emlékművei, ezek a nagy sietség miatt, gyakran korábbi emlékművek átalakított, átformált változatai. Ilyen többek között a budapesti Szabadság-szobor is a Citadellán.

Szatmár központi parkjában, a Vasile Lucaciu emlékmű helyére állították a temetőkből, innen-onnan összeszedett sirkövekből készült Szovjet hősök emlékművét, amely 1990-ig maradt ezen a helyen. Milyen volt? Sivár, fantáziátlan, jellegtelen. Gránitból, fehér márványlapokból készült, tetején aranyozott ötágú csillag és szovjet címer díszlett. A talapzatánál rohamsisak emlékeztetett a „küzdelmek árán szerzett szabadságra”. A város lakosságának egy része a proletár internacionalizmus bűvöletében vagy annak nyomására lassan elfelejtette Vasile Lucaciu görög katolikus pap szobrát, amely meghatározatlan időre raktárba került.

Ebben az időszakban központi utasításra készült ugyan néhány szobor, amelyek a kor kiváló román szobrászainak alkotásai, az ábrázolt személyeknek azonban nem volt sok köze Szatmárnémetihez. Valamennyit abból a meggondolásból rendelték a Román Képzőművészek Szövetségétől a képzőművészek támogatása ürügyén, hogy olyan jelentős személyeknek, mint Mihai Eminescu-nak, George Coşbuc-nak stb. minden román városban lehet szobra.

George Coşbuc szobra Szatmáron a Vívóterem és a Ioan Slavici Kollégium közötti kis téren áll, a költőről elnevezett utca közelében. Kiváló román szobrász (festő, író), Ion Vlasiu (1908-1997) készítette. Ez egy jó munka, ennek ellenére kevesen tudnak róla, még kevesebben érzik sajátjuknak. Miért? Mert se George Coşbuc, se Ion Vlasiu tevékenysége nem kötődik a városunkhoz. A dolog pikantériájához tartozik még az a tény is, hogy Szatmáron a Ioan Slavici Kollégium mellett G. Coşbuc szobra áll, Ioan Slavici szobrát pedig a Közgazdasági Líceum udvarán lehet látni. Ezért aztán sokan azt hiszik G. Coşbuc-ról, hogy ő Ioan Slavici, legutóbb legalábbis erről szeretett volna meggyőzni engem egy derék, köztiszteletben álló, szobrok iránt érdeklődő szatmári polgár, akinek azt javasoltam, hogy olvassa el a feliratot is a szobor talapzatán.

Ioan Slavici szatmári „kötődése” epizód jellegű. Lekésett Aradon az érettségi vizsgáról, ezért 1868-ban a Szatmári Királyi Katolikus Gimnáziumban (ma D-na Stanca Nemzeti Kollégium) érettségizett. Ez a kis zárójel úgy tűnik elegendő volt ahhoz, hogy a szatmári elöljáróságok utcát, a város egyik reprezentatív líceumát nevezzék el róla, szobrot állítsanak neki. A szobrot Gavril Covalschi készítette 1974-ben. Ki ő? Kiváló román szobrász, több emlékmű, köztéri szobor szerzője. Munkáit Besztercén, Botoşani-ban, Suceava-n stb. láthatja az érdeklődő.

A Román Katona Emlékműve a nem túl eredeti, típus-alkotások kategóriájába tartozik, 1963-ban készült, Ion Mereanu munkája. Mihail Eminescu bronzszobrát Mircea Bogdan, a kolozsvári szobrász, egyetemi tanár Romul Ladea kedvelt tanítványa készítette 1958-ban és a M. Eminescu Kollégium előtt áll. Eminescu az egyik legnagyobb román költő, sohasem járt Szatmáron. Petőfi Sándort a házassága köti ide, csak városunkban közel negyven verset, elbeszélő költeményt írt, barátai éltek itt, akiknél többször megszállt. Csupán az itt töltött napjairól, az itt készült műveiről, barátairól, a vele kapcsolatos tárgyakról, emlékhelyekről, Jókai Mór Petőfi-emlékeket kutató szatmári látogatásáról stb. vaskos tanulmányt, kötetet lehetne írni, ennek ellenére a szobrának a felállítását csak a közelmúltban engedélyezték.

A fentiek egyben azt is jelentik, hogy a magyar és román szoborállítási szokások merőben eltérnek egymástól. A román személyiségeket ábrázoló szobrokkal ellentétben szinte valamennyi magyar vonatkozású szatmári köztéri szobor olyan kiválóságok emlékét őrzi, akik szorosan kötődtek városunkhoz.

A kommunizmus emléktábláira is általában a névtelenség, személytelenség a jellemző. A város ezeréves fennállásának emléktáblája, az 1970-es árvizet idéző tábla (Aleea Neajlov nr. 9) és az állomás peronján látható jubileumi emléktábla is ilyen. Az első 1972-ben került fel a Vécsey-ház falára, a másodikat, a szatmári vasút létesítésének százéves jubileuma (1871-1971) alkalmából leplezték le.

Közvetlen a megyésítés után volt néhány félénk kísérlet arra is, hogy konkrét, városunkhoz is kötődő személyekről is emlékezzenek a szatmáriak. Ebben az időszakban, 1968-ban avatták Szatmáron a M. Viteazul utcában G. M. Zamfirescu emléktábláját annak a háznak a falán, amelyben 1922-1924 között lakott. Horváth Imréhez, Szép Ernőhöz hasonlóan ő is rövid ideig, egy-két évig tartózkodott városunkban.

A Vasile Lucaciu emléktábla, a politikusról elnevezett sugárút egyik házfalán látható, amelyben életének utolsó éveit (1920-1922) töltötte. Az emléktábla leleplezése után merült fel a szobor újra állításának a gondolata ugyanennek a sugárútnak a parkjában.

Szobrot kapott még N. Bălcescu is Szatmáron, ezt György Albert készítette és a Muhi-palota előtti kis téren áll. Mondanom sem kell, hogy N. Bălcescu tevékenységének sincsenek szatmári vonatkozásai, ellentétben az 1848-as hadvezérrel, Bem Józseffel, aki a város főterén szemlélte meg hadseregét az erdélyi hadjárat kezdetén. Bemnek viszont nincs szobra Szatmáron, utcát neveztek ugyan róla el, de ennek a nevét már megváltoztatták.

A városközpont parkjának sivárságát enyhítendő, a megyésítés után döntés született egy új szökőkút felállításáról. Ez a szökőkút máig a város egyik figyelemreméltó dísze, ékessége. Miért szeretjük? Egyszerű titok: köze van Szatmárhoz. Helyi származású szobrász készítette, Domokos Lehel (sz. 1945), aki bukaresti akadémiai tanulmányai elvégzése után rövid ideig szülővárosában dolgozott, jelenleg az Egyesült Államokban él. A szatmári származás, ha nem is elhanyagolható szempont, de önmagában kevés lenne a kötődéshez. Domokos Lehel (ellentétben N. Porumbescuval, az újközpont tervezőjével) mielőtt hozzákezdett a feladat elvégzéséhez, kicsit körülnézett a városban. Hamar rájött, hogy a központ egyik jellemző építészeti megvalósítása a Dacia (Pannónia) szálló. Ebből a szecessziós formavilágból merített díszítőelemeket az általa tervezett szökőkúthoz úgy, hogy a helyi hagyományok, értékek tisztelete mellett, formailag és technikai szempontból egyaránt modern szökőkutat hozott létre. Miért juthatott mindez az eszébe? Mert ismerte, szerette a várost, mert nem általában egy modern, bárhol megvalósítható szökőkutat tervezett, hanem szülővárosa, Szatmár számára készített egy olyan díszkutat, amelyet a város lakossága is magáénak érezhet.

Vastag István (sz. 1947) hallhatott valamit Henry Moore művészetéről, mert kicsit hasonló formavilágú munkát tervezett a Decebal híd hídfőjénél, a 14-es negyed felőli oldalra. Ezzel amúgy nincs semmi baj, hiszen Henry Moore művészetével iskolát teremtett. A gond az, hogy Vastag István munkája egyrészt idegen ettől a környezettől, másrészt szobornak látszik ugyan, de nem az. Miért nem? Mert az eredetiség mellett még valami hiányzik belőle: a kiérlelt formavilág.

Ekkor készültek a szatmári iskolák falára (Ioan Slavici Kollégium, Avram Iancu Általános Iskola) Paul Dobrian mozaikképei, a Doamna Stanca Kollégium bejáratához Petkes József, szatmári rajztanár tervezett faliképet. Paul Dobrian mozaikját, amely a kollégium lépcsőházában látható, a későbbiekben Albert György fedte le részlegesen, illetve egészítette ki domborművekkel. Miről szólnak ezek a munkák? Optimizmusról, töretlen lendületről, a kommunizmus végső győzelmében vetett hitről több mint vitatható szakmai szinten. A rendszer megbukott, a munkák maradtak.

Mit mondhatunk a több mint 40 évig tartó történelmi zsákutca, a kommunizmus szobrairól, emléktábláiról? Sajnos nem sok jót, ugyanúgy, ahogyan a kor építészetéről, művészeti életéről sem lehet szuperlatívuszokban beszélni. Mindez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ekkor nem éltek kiváló szobrászok, képzőművészek.  Sokkal inkább arról van szó, hogy a naprakész ideológia mindenbe beleszólt, minden területen és szinten éreztette a hatását. Megtehette, hiszen kiszolgálói mindenhol és mindenkor akadtak. A megyésítés utáni egy-két év felszabadultabb kulturális légkörét rövidesen követik a diktatúra legsötétebb, legkilátástalanabb évei, amelyekben nem a szellemiek, hanem a megélhetési gondok, a napi szükségletek kielégítése és az állandó félelem dominál. Az emberek, az egyéniségek elszürkítése, a kiválóságok háttérbe szorítása a napi politika része, mindez nyilvánvalóan nem teremt kedvező légkört sem a kultúra, sem a művészet, sem a emlékápolás számára. Lehet-e statisztikát készíteni arról, hogy mi mindent tiltott be, tiltottak meg a kommunista rendszer kiszolgálói, a kultúra döntnökei egyrészt gyávaságból, önérdekből, másrészt elvakultságból? Lehet, de nem érdemes, ugyanis a jobb sorsra érdemes alkotók öncenzúrája még a fentieknél is nagyobb károkat, veszteségeket okozott és erről a veszteségről még hozzávetőleges felmérést sem lehet készíteni.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.