Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


03. Kölcsey Ferenc szobra

03. Kölcsey Ferenc szobra

 

Az a tény, hogy Kölcsey Ferenc ezer szállal kötődik a térséghez a legtöbb szatmári lakos számára evidencia, még akkor is, ha sokan közülük nem ismerik a részleteket, olykor az időpontokat sem. Gyakran találkozni olyanokkal is, akik Kölcsey 1848-as múltját emlegetik, pedig akkortájt a Himnusz szerzője már tíz éve halott volt.

A XIX. század második felében még élénkek voltak az emlékek, olyanok is éltek Szatmárnémetiben, akik ismerték Kölcsey Ferenc vármegyei jegyzőt, országgyűlési képviselő, költőt, az eltiportak jogainak szószólóját. Halálnak 50. évfordulója kapcsán született a döntés, hogy emlékművet, szobrot állítanak neki a város főterén, a tornyos házzal szemben, ahol egy ideig dolgozott.  Gyűjtés indult, hatalmas volt a polgárság lelkesedése, ennél lényegesen kisebb az adakozási szándék, valamint a jártasság a szoborállításban. Szobrász kellett volna, de nem volt senki a közelben. Ahogyan azt a székesegyház esetében is láthattuk, az előző évtizedekben, jórészt külföldi (itáliai, osztrák, német) festők, szobrászok kaptak megrendeléseket Magyarországon, a szobor négy évvel a kitűzött időpont előtt mégis elkészült.

Bagossy Bertalan 1911-ben adta ki a Szatmármegyei Gazdasági Egyesület történetét (Szatmárnémeti, Pázmány-Sajtó), ebben részletesen tudósít a szobor megrendelésének, felavatásának történetéről, körülményeiről.

A szoborállítás gondolata a jegyzőkönyvek tanulsága szerint először 1863 szeptemberében merült fel, szorgalmazója, a pénz gyűjtője Gyene Károly, a Szatmármegyei Gazdasági Egyesület pénztárnoka volt. Ő rendelte meg a mellszobrot Budapesten Gerenday Antal (1818-1887) műhelyében.

Ki volt Gerenday Antal? Szobrászművész, a Kerepesi út végén sirkőtelepet tartott fenn. Azt, hogy ez a műhely elsősorban sírköveket, síremlékeket készített, nemcsak a művészeti lexikonok adataiból tudjuk, több síremlékük található térségünkben is, többek között a mármarosszigeti római katolikus temetőben 22 alkotásukat lehet látni. Az is igaz, hogy ezek bár ugyanabban a műhelyben, de kicsit később, 1900 körül készültek.

A Kölcsey-szobrot hat ládába csomagolva Debrecenig vasúton, innen Szatmárig szekereken szállították. Az avatóünnepségnek országos jellege volt, hiszen több vármegye, a Tudományos Akadémia, országos tudományos- és művészeti társaságok képviselői is Szatmárra jöttek ebből az alkalomból. Sajnos nincs elfogadható minőségű felvételünk erről a szoborról, helyette álljon itt egy korabeli leírás, Bagossy Bertalan fentebb már említett könyvéből: „Kockaalakú talapzaton emelkedik föl fényes szürke porosz gránitból egy vedome sugároszlop, melynek tetején díszlik a legtisztább carrarai márványból faragott hófehér mellszobor. Az arcvonásokon ott ül a lelki fennség s az a szelíd nyugalom, mely életében a nagy embert jellemezte. Arccal a tornyos megyeház felé fordul, hol erejének javát kifejtette.”

Az ünneplő, szoboravató társaság délben a Zöldfa fogadóban (ez a mai „fehér ház” helyén állt) valamint a Korona Szálló vendéglőjében (a Művészeti Múzeummal szemben) fogyasztotta el a díszebédet. A mozsárágyú dörgésével, tűzijátékkal kísért felvonulás a város akkori legdíszesebb, legforgalmasabb utcáján, a Széchenyi utcán (a püspöki palota utcája) zajlott a főtértől a Sétatérig. Az utóbbi nagyjából a Megyei Múzeum melletti park területén helyezkedett el, ez a város első nagyobb sétálóhelye volt.

A szoborállítás és az ünnepség 4000 forintba került, a gyűjtés összege 2652 forintot és 70 krajcárt tett ki.  A különbözet jelentős részét Gyene Károly saját vagyonából fedezte.

Az igazsághoz tartozik, hogy nem volt ez még igazi köztéri szobor, formája, karcsúsága miatt inkább síremléket idézett. Ezt a jelleget tovább fokozta a talapzatot körbevevő vasrácsos keret. Erre természetesen szükség volt, hiszen a forgalmas, zsúfolt piactér nyüzsgésétől védeni kellett ezt az alkotást. Mivel nem igazán érvényesült az akkor még csupasz téren, 1902-ben áthelyezték a Láncos-templom előtti kis parkba.

Ha összehasonlítjuk a XX. század legelején és a húszas években készült felvételeket, képeslapokat a Láncos-templomról, azonnal feltűnik, hogy az utóbbiakról hiányzik a Kölcsey-szobor. Ezt nem a fák sűrű lombja takarja, hanem az impériumváltáskor a szobrot lefejezték, a maradványait pedig átköltöztették a templom mögötti kis térre. Évtizedekig állt ott az intolerancia, az értelmetlen agresszivitás mementójaként, e sorok írója az ötvenes években a református gimnázium (akkor Fiúlíceum) tanulójaként naponta látta. Többek között az ilyen emlékek erősítik meg az emberekben a hagyományok tiszteletét. Erre a kommunista vezetők is ráérezhettek, mert a későbbiekben csendben, váratlanul elhordatták a csonka szobrot. A múzeum tulajdonába került, a talapzat jelenleg a Vécsey-ház (Művészeti Múzeum) udvarán látható.

A nagyobb közösségek számára fontos jelképek elpusztíthatatlanok. A szatmári magyarság elsőrendű feladatának az 1989-es változások után — az érdekképviselet megteremtése, a magyar nyelvű középiskolák újra alakítása mellett — a Kölcsey-szobor újra állítását tekintette. Ez 1991-ben meg is történt, több ezren vettünk részt azon a megható ünnepségen, amikor leleplezték az újraállított Kölcsey-szobrot, Lakatos Pál szatmári származású szobrászművész alkotását. Ahogyan az első szoborállításnak a mindenese Gyene Károly volt, ennek is volt lelkes kezdeményezője, élharcosa, szószólója Ligeti L. Zoltán tanár úr személyében, aki a szatmári Kölcsey-kultusz egyik legkövetkezetesebb ápolója volt. Ő őrizte hosszú ideig a szatmári Kölcsey-relikviákat, a Kölcsey Ferenc Véndiákszövetség megalapítójaként, tiszteletbeli elnökeként azt javasolta, hogy a véndiákszövetséget is Kölcsey Ferencről nevezzük el. Többen kifogásolták ezt, azzal az indoklással, hogy Szatmáron már van Kölcsey-szobor, Kölcsey Kör, Kölcsey Ferenc Főgimnázium. Miért viselje akkor ugyanezt a nevet a véndiákszövetség is? Ligeti elmosolyodott és nagyon röviden válaszolt: csak! Azóta így hívják.

Maga a szobor harmonikus formavilágú, klasszicista példákat idéző, egységes, kiváló munka, amely nem annyira a hasonlóságot, sokkal inkább Kölcsey szellemiségét sugározza. Az avatás óta többször, többektől elhangzott az a kijelentés, hogy a szatmáriaknak nincs szüksége még egy lehajtott fejű szoborra. Megítélésem szerint ez a lehajtott fej telitalálat: az „eltaposott jogokért” aggódó, a napi küzdelmeket is átérző hazafi magától értetődő, természetes mozdulata, amely ugyanakkor takarja, rejti a költő szemhibáját is.

Lakatos Pált először a régi szobor felújítására kérték fel, ezt ő akkor technikailag megoldhatatlannak tartotta, helyette inkább készített egy sokkal jobbat, amelyet a szatmáriak úgy tűnik, hamar elfogadtak. Honnan gondolom ezt? A szokásos koszorúkon kívül szinte mindig van rajta friss virág és előtte gyakran lehet látni fényképezkedő véndiákokat, vagy külföldön élő és hazalátogató egykori szatmáriakat. Eredetileg pályázattal szerették volna eldönteni a kezdeményezők azt, hogy ki készítse el a szobrot, de amikor Ligeti meglátta Lakatos szobortervét, csak ennyit mondott: „nincs szükség pályázatra, ez marad”.

A fentiek alapján sokan gondolhatják, hogy Ligeti László elszánt vezéregyéniség, megfellebezhetetlen tekintély volt a városban, akinek senki sem mert ellent mondani.  Valójában kiváló tanár, sportember, közéleti, köztiszteletben álló személyiség volt, akitől távol állt az erőszakosság minden formája, megnyilvánulása. Az általa létrehozott véndiákszövetség megbeszélésein csak ritkán, röviden, halkan és indokolt esetben szólalt meg. Mi volt a titka, miért hallgattak mégis rá? Talán az, hogy sohasem önös érdekből beszélt. Mindenki tudta róla, hogy hosszú távon, kitartóan olyan értékek mellett kötelezte el magát, amelyek tartósak és a közösség szolgálatában állnak.

A szobor patinázott gipsz változata egy ideig a főgimnázium tanári szobájában állt, innen került a mostani helyére, a földszintre, a tanári feljáró közelébe. Fölötte Kölcsey Ferenc idézet olvasható:

„S szállj királyi sasként égi pályán,

Szárnyaidnak nyíl szokatlan út,

S homlokodra, túl a föld homályán,

Nyersz jutalmul csillagkoszorút.”