Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


02. A székesegyház szobrai

02. A székesegyház szobrai

 

Mint a bevezetőben már említettem, a székesegyház elődje, a város főterén épült kis plébániatemplom homlokzatán tudomásom szerint nem voltak szobordíszek. A székesegyház épületének ma is látható újklasszicista homlokzata 1837 táján készült el, és öt jó minőségű, monumentális szobrával, impozáns oszlopsorával, a timpanon domborművével (Mária mennybevétele) valóságos csodának számíthatott a kis alföldi városkában, amely 1809-ben, öt évvel a püspökség megalakítása után még 10 000 lakosú sem volt.

A két torony alatti fülkében van Szent László és Szent István szobra, a timpanon mögötti attikán Jézus, Szent Péter és Szent Pál szobrai láthatóak. Úgy tudjuk, hogy az építkezések Hild József tervei alapján zajlottak, aki ebben az időszakban az egri Főszékesegyház építkezési munkálatait (1831-1836) is vezette. A szatmári és az egri főtemplom stílusa, díszei, oszlopsora sok hasonlóságról árulkodik, ez indokolta a két homlokzat szobordíszeinek az összehasonlítását is.

Egerben a templomhoz széles lépcsősor vezet, melynek két oldalán Marco Casagrande (1805-1880) faragott kőszobrai állnak: Szt. István és Szent László királyok, valamint Szent Péter és Szent Pál alakjai. Casagrande velencei művész volt, aki Pyrker János egri érsek meghívására jött Magyarországra. 1837-ben Pesten telepedett le, előbb Egerben dolgozott, 1841 után az esztergomi bazilika szobordíszeit készítette, 1856 után pedig az Egerben elkezdett szobrait fejezte be. Nincsenek bizonyítékaink arra, hogy ő az attikán látható szatmári Szent Péter és Szent Pál, valamint a székesegyház hátánál álló Jézus-szobor szerzője, csupán azt sejtjük, hogy valószínűleg hozzá fordultak ilyen jó minőségű, letisztult formavilágú szobrok elkészítése végett a szatmáriak is. Magyarországon ebben az időben nincs hivatalos művészképzés, alig vannak szobrászok.

Ami a Szent László és a Szent István szobrokat illeti, a mostaniak jóval később készültek. Milyenek lehettek az eredeti szobrok? A korabeli nehezen kinagyítható felvételek, rajzok alapján csak homályos következtetéseket lehet levonni ezek formavilágáról, kinézetéről. Mindenképpen hasonlóak, mint az attikán látható Szent Pétert és Szent Pált ábrázoló alkotások.

A most látható szobrok szerzőjére Csirák Csaba hívta fel a figyelmemet, aki eljuttatott hozzám néhány ezzel kapcsolatos adatot, illetve korabeli cikkek, tudósítások részleteit.  Innen a következőket tudtam meg: A Szamos napilap 1941. május 20. számában olvashatjuk: „Folynak a megszálló hatóságok által lerombolt Szent István és Szent László szobrok visszaállítási munkálatai.” Ez az idézet a magyar történelmi vonatkozású egyházi szobrok következetes, olykor szervezett tönkretételére utal az impériumváltás utáni időszakban. Pedig Szent István szobra nem köztéren, hanem a székesegyház tornya alatti kis fülkében állt és nem indokolatlanul, véletlenszerűen, kivagyiságból, vagy holmi elvakult nacionalista meggondolásokból került oda, hanem azért, mert ő a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye védőszentje. Szent László magyar király pedig többek között annak a Szent Piroskának (Sfânta Paraschiva) az édesapja, akit halála után az ortodox egyházban is szentté avattak. Mozaik képét a Hagia Sophia a mai napig őrzi. Vajon, ha mindezt tudják a szobrok rombolói, akkor is elkövették volna barbár tettüket?

Első lépésként pályázatot írtak ki a szobrok elkészítésére. A Szamos napilap 1941. nov. 4-i számában olvashatjuk néhány hónappal később: „Turáni Kovács Imre szobrászművész a lerombolt Szent István szobor helyére pályamunkát készített. Az egyháztanács kebelében alakult szoborbizottság ezt elfogadta, és erről értesítette az alkotót. A Szent László szobormintát azzal a kéréssel küldte vissza alkotójának, hogy olyan szobrot készítsen, amely a szent magyar király vitézségét is kidomborítja. Ezt a kérést is teljesítette a művész. Ilosvay Lajos apátkanonok vezette bizottság elfogadta a módosított változatot. Remélhetőleg tavasszal fel is állítják”

Ki volt a művész? Turáni Kovács Imre (1910-1975) budapesti szobrász volt. Miskolci, budapesti, szegedi, székesfehérvári köztéri szobrok ismert, a szakma által is elismert alkotója és mint látjuk, szatmári szobrok szerzője is.

Külön története van a szatmári székesegyház homlokzatán látható Jézus-szobornak, amely Sarkadi Sándor (1887-1959) alkotása. Ki ő? Szatmárnémeti kulturális életének egyik legszínesebb, legérdekesebb egyénisége a két világháború között. Szobrász, festőművész, iskolaigazgató, lapszerkesztő, a „vagabundusok barátja”, támogatója, ő építette az ún. „bagolyvárat” Szatmáron, a Titulescu tér közelében, de otthon nevelt vadállataival a szatmári állatkert (ez a Kossuth-kertben volt) egyik megalapozója is volt. Az eredeti Jézus-szobrot a vihar döntötte le 1852-ben a székesegyház homlokzatáról úgy, hogy még a kupola is megsérült. Ez jelenleg a Pelikán-kertben, a székesegyház mögött látható. Sokan torznak, aránytalannak hiszik, de lényegében azért térnek el az arányai a megszokottól, mert lentről való megszemlélésre készült, vagyis a jelenlegi hely nem előnyös a szobor számára. A Pelikán-kert elnevezés onnan adódik, hogy a lezuhant szobrot egy ideig az 1863-ban elhunyt Pelikán József kanonok által létesített első szatmári fűvész kertben (a Titulescu-tér környékén) őrizték, ennek nevét később a székesegyház mögötti kis kert örökölte. A helye évtizedekig üresen állt, a mostani szobrot Sarkadi tanár úr készítette valamikor a húszas, harmincas években. A három szobrot a homlokzaton vasrudakkal rögzítették, hogy az újabb leomlásokat megakadályozzák.

Ami a szobrok jelképértékét illeti, tudjuk, hogy Szent István kezéből az idők során többször is kilopták a kardot, egészen a kilencvenes évekig, amíg ezt vékony, de rezisztens vaspánttal oda nem erősítették. Minden év augusztus 20-án ezt a szobrot koszorúzzák meg a szatmári magyarság képviselői.         

Ha jól belegondolunk, kicsit merésznek tűnik a feltételezés, hogy a szatmári székesegyház eredeti szobrait velencei művész készítette, de ha tudjuk, hogy bécsi, müncheni, tiroli, budapesti stb. festők, szobrászok munkái láthatóak Nagymajtényban, Felsőbányán, Kaplonyban, Nagykárolyban, Máramarosszigeten, Szatmárnémetiben és még hosszan sorolhatnám, akkor már mindez nem is olyan valószerűtlen. Úgy tűnik, hogy az európai kulturális központok régebben, a gyatra utak és rudimentáris közlekedési eszközök ellenére sokkal közelebb voltak Szatmárhoz, mint manapság. Mi volt a közelség titka? Az Osztrák-Magyar Monarchia. Természetesen a megrendeléseken általában nem egyetlen művész, hanem a feladat nagysága, összetettsége függvényében egész kis csapat dolgozott a megrendelést elvállaló mester irányítása alatt. Mindez még nehezebbé, körülményesebbé teszi a valódi alkotó felderítését, nevesítését.

A szatmári Székesegyház központi fekvése, látogatottsága miatt kiválóan alkalmas emléktáblák elhelyezésére. Ide, a kripta lejárata közelébe került Szatmár nagy püspökének, Hám Jánosnak a rózsaszínű márványlapba vésett latin nyelvű emléktáblája. Ez a tábla mesteri színtű szerkesztésével, igényesen metszett betűivel, elegáns és diszkrét keretével arra figyelmeztet, hogy a feladat kivitelezése messze meghaladta egy átlagos sírkőfaragó tudását, felkészültségét. Miért fontos ezt szóvá tenni ma? Azért, mert napjainkban nagyon sok igénytelenül kivitelezett emléktábla készül, gyakran olcsó anyagokba maratott tucat termékek lepik el műemlék-épületek falait. Sírkőfaragók által készített emléktáblák lényegében a templom karzatán látható Makray József és Wizler Egyed emlékét őrző márványlapok is.

A kilencvenes évektől a székesegyház új szoborral, emléktáblával gyarapodott. A szobor, amely lényegében a székesegyház bejárata előtt áll, Hám Jánosnak, Szatmár legnagyobb püspökének, a modern város egyik megteremtőjének állít emléket. 1999 májusában avatták fel, a szatmári származású, jelenleg Kecskeméten élő Lakatos Pál alkotása.

Ez a mű Szatmáron található, jelenleg a püspöki képtárban őrzött egyetlen hiteles arcképe alapján készült. A művésznek úgy sikerült visszaadnia a püspök nagyságát és méltóságát, hogy mögötte felsejlik a hétköznapi dolgokért aggódó ember magánya is.  Karakteres, kiváló formaérzékkel kivitelezett, hiteles alkotás ez a mellszobor, de a fenti erények még önmagukban kevesek lennének ahhoz, hogy egy köztéri alkotás a város szerves, elidegeníthetetlen részévé váljék. Minden szobor elsősorban művészeti alkotás, de ugyanakkor mementó, jelkép is. Mi kell ahhoz, hogy a szó szoros értelmében egy közösség tulajdonává, féltve őrzött kincsévé, büszkeségévé váljék? Több alapvetően fontos, meghatározó jelentőségű összetevő is szükséges, bármelyik hiánya megkérdőjelezheti a szobor létjogosultságát.

Mit értek megkérdőjelezhetőség alatt? Semmiképp sem azt, hogy a szobrot el kell vinni, le kell bontani, vagy netán le kell önteni festékkel. E sorok írója magánemberként sem ért egyet, de képzőművészként sem érthet egyet olyan primitív megnyilvánulásokkal, amelyek holmi politikai, nemzeti, vallási elvakultságból, fanatizmusból művészeti alkotásokat tesznek tönkre, mocskolnak be, pusztítanak el. A szobrok, emlékművek létjogosultságát, életképességét általában sohasem egy-két indulattól fűtött ember, csoport kérdőjelezi meg, hanem az a közösség, amely számára készült. Hogyan teszi ezt? Általában hosszú távon és minden agresszivitástól, érzelmektől mentesen. Érdektelen, közömbös marad minden számára idegen, kívülről ráerőltetett jelképpel szemben, amelyhez nincs sok köze. Ha ilyen szobrot koszorúznak, távol marad, ha eltávolítják, nem háborodik fel és rövid idő alatt nem állít újat helyette. Mi a garancia arra, hogy a Hám János szobor még hosszú ideig a helyén marad? Elsősorban az itt lakó polgárok ezreinek több mint másfél százada tartó töretlen tisztelete és a hálája, amelyet a szatmáriak a modern város egyik megteremtője, Szatmár legnagyobb püspöke, a szegények támogatója iránt máig éreznek.

A székesegyház 2004-ben, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye 200 éves fennállása alkalmából egy új, bronzból készült, jubileumi emléktáblával gyarapodott, ez Xantus Géza alkotása. Xantus Géza elsősorban festőművész, de mint látjuk, domborműveket is készít.

A katedrális „Hamupipőkéje” az a kis Szűzanya-szobor, amelyik az épület hátsó bejáratánál, szinte észrevétlenül, a Pelikán-kertben, a kerítés mellett húzódik meg. Ez tucattermék, festett gipszöntvény, elsősorban szimbolikus értéke, jelentősége van.