Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2020. tavasz Sugárút: Nyiri Zoltán

2020.04.21

Nyíri Zoltán beszédes festményei

A képzőművészet hatalmas dzsungel, a formanyelvek, művészeti technikák, kifejezésmódok halmaza, hiszen a vizuális közlésmódnak ezernyi, milliónyi útja, módja van.

A hiteles műalkotás egyik alapvető követelménye az egyéni látásmód mellett a korszerűség. Kérdés, hány módon lehet korszerű korunk alkotója, milyen mértékben kell igazodjon napjaink technikai civilizációs elvárásaihoz, maradhat-e valaki korszerű ezen a területen úgy, hogy hű marad az ábrázoláshoz, a hagyományos technikákhoz? Ebből a megközelítésből, gondolatmenetből kiindulva minden megválaszolt kérdés növeli a megválaszolhatatlanok számát, vagyis eleve zsákutcába vezet.

A művészet a legtöbb hiteles alkotó számára, a Kolozsváron festészeti szakot végzett Nyíri Zoltán számára is az őszinte, gyakran áttételes, jelképes jelentéstartalmú önkifejezésről szól, annak az életérzésnek a körben járásáról, amely az alkotók gondolatvilágát, mindennapjait meghatározza. Ez a kulturális, művészeti, emberi, erkölcsi értékek iránt fogékony művész mindenkori magatartásmódja, olyan értékvédő, értékteremtő álláspont, amelyet még az erőteljes és folyamatos külső ráhatások is csak nagyon kis mértékben befolyásolhatnak.  Nyíri nem filozofál közvetlen módon, hanem sejtet, áttételesen közvetít őszinte és ennek betudhatóan hiteles érzéseket, gondolatokat arról, amit szeret, ami számára fontos, élményszerű, ami foglalkoztatja. Nem kíván minden áron modernnek hatni, a képei attól korszerűek, hogy itt és most közöttünk él, kortársaihoz hasonló dolgok foglalkoztatják, és rendelkezik azokkal az eszközökkel, azzal az a tudással, tapasztalattal, érzékenységgel, hogy mindezt érzékletesen, hatásosan a tudomásunkra hozza.

Alkotásaiban a mívesség elsődleges szempont, a hagyományos kifejezésmód korlátait ezen az úton is bővíti, tágítja, olykor régi rámákkal, a pop art hangulatát idéző tárgyakkal, nemes fákból – elvégre Szászrégenben, ahonnan származik, hangszergyár is működik – készült kiegészítőkkel gazdagítva, legtöbbször így kölcsönöz különös, egyedi, semmi mással össze nem téveszthető hangulatot munkáinak. Mindez igényes színvilággal, nemes harmóniákkal párosulva olyan egységgé formálódik, fonódik, ami egyrészt magától értetődőnek tűnik, másrészt egyedi, kifinomult üzenetek hordozója.

Nyiri festményei öntörvényű munkák, sajátos, egységes jelképrendszerrel. Úgy is mondhatnám, hogy minden egyes alkotása önálló, külön világ, ha nem kapcsolná őket egybe egy közérthetőnek tűnő, de valójában áttételes, összetett, megfejtésre váró üzenet, amely az emberi erőfeszítések hiábavalóságáról (Spirál) a női szépség, termékenység bűvöletéről (Ébredés), érzéseink, gondolataink szubjektív voltáról (Gondolatsor), a táj naponta elénk táruló, mesésen rajzos részleteiről (Csipkés táj), a váratlan képzettársítások okozta döbbenetről (Lakat golgotavirággal, Aranykapu) szól.

Ellentétben a legtöbb kollégájával az egységes összhatást, képméretet, formátumot sem tartja a maga számára kötelezőnek, mert önálló alkotásokban és nem tárlatokban gondolkozik. Ennek nyilvánvaló bizonyítéka többek között az is, hogy hosszú művészi pályája során csak az utóbbi időben rendezett egy-két egyéni tárlatot. Nála a méretet, a formát, a rendhagyó megoldásokat minden esetben az aktuális téma kínálja, adja.

Nyíri Zoltánnak vannak becses, egyedi, míves, örökölt tárgyai: százéves kézi gyaluja, bőrkötéses, mélynyomásos, rézsarkú mappafedele, olyan 100-150 éves lakat, amely máig használható, a felmenői által készített egyedi, gazdagon díszített rámája és még sorolhatnám. Mindezek a tárgyak szinte kivétel nélkül megjelennek, olykor domináns szerepet kapnak alkotásain, központi képelemként olyan érzelmi, emberi üzenetek hordozói, amelyek a szépségről, mívességről, értékközpontúságról, az elődök, a hagyományok szeretetéről, tiszteletéről is vallanak.

A képek tanulsága szerint nyilvánvaló, hogy Nyíri nem kíván feltűnni, vagy minden áron közérthető, népszerű lenni. Komolysággal, szakmai felelősségérzettel, beleéléssel, igényességgel járja alkotói útjait, ránk bízva, mit értünk meg abból, mit teszünk magunkévá, amit elénk tár. Az értetlen, obligát rajongás neki is kevés, őt is zavarja, helyette inkább türelemmel kivárja a lelki közösség alakulásának olykor nehézkes, néha gyötrelmesen lassú folyamatát. Mi mást tehetne, hiszen minden valódi alkotó a dolgok természetéből adódóan, magától értetődően magányos az előzmények nélküli, egyedi alkotói világában.

 

                                                                                                Muhi Sándor