Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2020. 08. 18. Sz. Friss Újság Szejke Vilmos

2020.10.19

 

Szejke Vilmos festőművész Szatmáron hozta létre az életművét

Szejke Vilmos 1942-ben született a Kovászna megyei Odzsolán, egy zömmel magyarok lakta, közepes méretű településen. Nem szatmári származású, de 1974-től az 1992-ben bekövetkezett haláláig itt hozta létre az életművét, amelyhez mindössze 18 év állt rendelkezésére. Nehezen indult, 32 évesen végezte el a Bukaresti Képzőművészeti Egyetem festészeti fakultását. Amikor 26 évesen bejutott az egyetemre, már kialakult színvilággal rendelkezett, a tanárai ezt értékelték, és a továbbiakban hagyták kibontakozni a saját útján. A diploma megszerzése után a viszonylag frissen, pár éve létre hozott szatmári művészeti líceumba kapta a tanári kinevezését. Tele lelkesedéssel, pedagógiai, művészi ambíciókkal érkezett Szatmárra 1974-ben.

Ami a város akkori képzőművészeti életét illeti, Szatmár már túl van az 1968-as megyésítés utáni lelkes hangulaton, a rövidéletű kulturális szabadságon. A hetvenes évek elején kezdődött el az a folyamat, amely egyre inkább emlékeztetett a Szovjetunióból importált ötvenes évek kultúrpolitikájához. Mintha a helyi kulturális vezetők elébe szerettek volna menni az elvárásoknak, megkezdődött a nagy, tematikus kiállítások sora. A megyei pártbizottság utasítására élmunkásportré tárlatokat, falusi kiállításokat szerveznek.

Az igazán jó művészek témaválasztását, kifejezésmódját — közülük való volt Szejke Vilmos is — mindez csak igen kis mértékben befolyásolta. A művészetet ugyanis soha, sehol, egyetlen rendszernek se sikerült tartósan karámba terelni, szűk keretek közé szorítani, mert a lényege, éltető eleme a szabadság.

Szejke hamar bekapcsolódott a város, megye képzőművészeti életébe, karakteres, magas művész szinten kivitelezett alkotásai, népszerűek voltak nemcsak a művészet szerető polgárok, de a szakma szemében is. Meglepő könnyedséggel dolgozott a legkülönfélébb anyagokkal, technikákkal: akvarellel, temperával, pasztellel, olajfestékkel. Alkotásait elsősorban direktség, spontaneitás jellemzi. Bár készített portrét, kompozíciót, csendéletet, a fő erőssége a tájkép volt, ahol szabadon, korlátok nélkül érvényesülhetett közvetlen kifejezésmódja. Kiváló kolorista, festményei varázslatos hangulatának titka elsősorban azok színvilágának rejlik. Alkotásai a természet iránti hűség jegyében jöttek létre, bár számára a naturalizmus meglehetősen relatív fogalom. A legtöbbször az alkotás hevében gyökeresen átköltötte, átalakította a látványt, így születtek a legértékesebb, öntörvényű, posztimpresszionista hangételű alkotásai.

Nemcsak festményeit, de egész lényét a derű, könnyedség, közvetlenség, humor, önirónia jellemezte, mindez személyiségéből fakadt. Dacolva a kor komor hangulatával, a mindennapi élet küzdelmeivel, a megélhetés nehézségeivel, az életkörülmények ellehetetlenülésével, a hiánykereskedelemmel, magánemberként, művészként mindvégig sikerült megőriznie optimista világszemléletét.

Rövid időre megbízták a művészeti líceum képzőművészeti részlegének a vezetésével is. 1979-ben a líceum megszűnt, ezután haláláig a 4-es számú Általános Iskolában dolgozott, mindezek ellenére művészi pályája töretlen maradt. Állandó egészségügyi gondokkal küszködött egy gyermekkori vírusos fertőzés miatt, amely a máját támadta meg. Az idő teltével egészségi állapota, szervezete egyre sérülékenyebbé vált. Diétázott, rendszeresen fogyasztott gyógyteákat, járt különféle ellenőrzésekre, de úgy tűnik mindez kevésnek bizonyult.

1992-ben, ötven évesen halt meg, két évvel az 1989-es változások után. Korai távozásával a szatmári képzőművészeti élet egy kedves, színes egyéniséggel, egy kiváló tanárral, koloristával, egy jó humorú kollégával, baráttal lett szegényebb.

Emlékét a mai napig őrzi a város, a hozzátartozók. Két fia Szatmárnémetiben alapított családot, a mai napig itt tevékenykednek. A Mátyás király utca temetőben a sírját a szoborportréja díszíti, az újközponti plakettek egyikén szerepel a neve. 2012-ben, halálának 20 éves évfordulóján a véndiákok szövetsége a család közreműködésével emlékkiállítást rendezett a tiszteletére, és hogy az emlékezés szála folyamatos legyen, ezúttal a Partiumi Magyar Napok keretében rendeztek a szervezők a szatmári Művészeti Múzeumban, a Vécsey-házban alkotásaiból tárlatot.

 

                                                                                                Muhi Sándor