Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2015. 06. 26 Sz. F. Ú. nekrológ

2020.10.20

DOMOKOS LEHEL

(1945-2015)

Kevés szatmári képzőművész pályája indult ígéretesebben, mint az övé. Kiváló szellemi képességű, sokoldalúan tehetséges, ambíciós tanuló volt, aki a szakmai ismereteinek alapját a helyi Népművészeti Iskolában sajátított el. Csapó Sándor volt a rajztanára, akárcsak Zagyva Lászlónak, vagy e sorok írójának, osztálytársak voltunk. Ami a származást illeti, kisebb különbségek talán csak abból adódtak, hogy Lehel Avasfelsőfaluban, Laci Ausztriában születetett, nekem a dédapám is szatmári volt.

Akkoriban a legtöbb hasonló beállítottságú fiatal számára Szatmáron szinte magától értetődő volt a kolozsvári továbbtanulás, Domokos Lehel viszont tudta, hogy a szakmai érvényesülés szempontjából Bukarest sokkal jobb megoldás. A N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben szerzett egyetemi diplomát, Ion Irimescu, a híres román szobrász volt a mestere. Egyetemi évei után elnyerte a D. Paciurea ösztöndíjat (1969-1970), bekapcsolódott a bukaresti, országos képzőművészeti életbe, nemzetközi hírű alkotóborok tevékenységében vett részt (Măgura, 1970), viszonylag rövid idő alatt a Román Képzőművészek Szövetségének tagja lett.

A kötelező katonaság után és később se foglalt el tanári, vagy más állásokat – ami abban az időben igencsak rendhagyó magatartásmód volt – hanem visszatért gyermekkorának városába. A megyésítés utáni években történt mindez, egy dinamikusan, gyors ütemben fejlődő városban, ahol a hozzá hasonló képességű, felkészültségű művésznek bőven akadtak feladatok. Ezt az akkori vezetők is így gondolták, tárt karokkal fogadták, műtermet kapott a városközpontban, a mostani Erdős I. Pál emlékház szomszédságában. Bekapcsolódott a Szatmár megyei képzőművészeti életbe. Bukarestből jött, tehát azt is pontosan tudta, hogy ha anyagilag is szeretne érvényesülni, alkalmazkodnia kell a kor elvárásaihoz. Ekkor készültek N. Bălcescu, Munkahelyen, Olvasztár című szobrai, és természetesen más, ideológiától, naprakész elvárásoktól mentes alkotásai is. Ezekben az években erősödtek meg alkotói személyiségének meghatározó stílusjegyei, amelyeket születési helye okán többen szerettek volna némi avasi nimbusszal felékesíteni, de ez a dolgok természetéből adódóan nem járt túl sok sikerrel.

Megrendelésekhez jutott, amelyek közül a főtéri park szökőkútját és az Iparos Otthon monumentális lépcsőháza számára készített domborműveit emelném ki. Számomra a szökőkútban igazán érdekes, figyelemre méltó, hogy a Pannónia szálló növényi ornamentikájával rímelő alapelemeivel nem csupán beépül környezetébe, hanem annak szerves részévé válik. Érdemes lenne ezt az alkotást rendbe hozni, természetesen a szálló épületével együtt.

A domborművek sajnos a felújítás alkalmával, a közelmúltban helyrehozhatatlanul megsérültek, ha nem így történik, biztosan sikerült volna egy megfelelőbb helyet, teret találni számukra, hiszen jó minőségű, karakteres munkák.

1981-től az Amerikai Egyesült Államokban, Kaliforniában élt, ahol restaurálással is foglalkozott. Alkotó ereje teljében volt, amikor meghozta döntését, amelytől az előzmények alapján joggal remélhette, hogy odaát egy kiemelkedő, elismert művészi pályát fut be. Sajnos nem így történt. Valószínűleg azért nem, mert ebben a korban már nem sikerült olyan amerikai művésszé válnia, akinek az ottani élet- és gondolkozásmód visszatükrözése magától értetődő, tehát hiteles attitűd. Ez természetes, hiszen nem itt nőtt fel, nem itt csodálkozott rá először a világra, nem itt érett művésszé. Hasonló dolgokat mondhatnánk persze Chagallról is, csak az egy egészen más kor, konjunktúra, helyszín, dimenzió. Tudom, hogy nem adta fel egykönnyen a harcot, hiszen a fotók tanulsága szerint amerikai évei alatt számos kisplasztikát, nonfiguratív térformát készített. Festészettel is próbálkozott, a tipikusan amerikai absztrakt expresszionizmus vonulatához próbált ezekkel felzárkózni.

Magánéletéről keveset tudunk, bár többször járt Szatmáron, nem volt túl közlékeny. 1983-ban házasodott össze Magdával, akitől két lánya született, Imola és Tímea. Házasságuk 14 évig tartott, 1997-ben elváltak.

Domokos Lehel 2015. júnis 26-án meghalt agydaganatban, az Amerikai Egyesült Államokban, Kaliforniában, Laguna Hillsben. Hamvait akaratához híven a Csendes Óceánban szórták szét.

Természetes, hogy Szatmárnémetiben, magyarul búcsúztatjuk, hiszen megítélésünk szerint mindvégig ide tartozott, ide tartozik.

                                                                                                     Muhi Sándor