Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2016. 02. 28. Sz F. Ú.

2020.10.20

Képzőművészetről, vizuális kultúráról a Mezei Józsefről szóló új kötet ürügyén

(Interjú Muhi Sándorral)

Mióta foglalkozik kismonográfiák írásával?

Túlzás lenne állítani, hogy ezzel foglalkozom, de írtam néhány ilyen jellegű tanulmányt, könyvet is, mert a művészettörténet, műkritika tanult szakmám. A rajztanári diplomám mellé a nyolcvanas évek elején művészeti muzeológia szakot is végeztem. Az első kismonográfiát a Kriterion Kiadó felkérésére készítettem Balla Józsefről harminc éve, ők kértek egy Erdős I. Pál kismonográfia megírására is, de a megjelentetésre az 1989-es változások után már nem volt igény. Írtam még két kisebb kötetet Sarkadi Sándorról, Haller Györgyről, az ötödik ilyen jellegű munkám nemrég, 2016 végén jelent meg a csíkszeredai Pallas Akadámia Kiadónál, ebben Mezei József tevékenységét mutatom be az olvasóknak.

Megítélése szerint miért fontos, hogy az olvasók közelebbről ismerjék meg a fenti alkotóknak a tevékenységét, életművét?

A nagy hatású, országos, nemzetközi hírű művészek munkáiról sokan, sokszor és sokat írtak, ezek hálás, könnyen kiaknázható témák. A kismesterekkel szinte senki sem foglalkozik, pedig az ő tevékenységük is tartalmaz olyan tanulságokat, amelyek egy-egy közösség számára kiemelten fontosak lehetnek. Sarkadi Sándor képzőművészeti munkásságát Szatmáron kívül, még a kismonográfia megjelenése után se sokan ismerik, de az itt lakók számára nemcsak fontos, hanem példamutató az egész tevékenysége, szakmai, emberi tartása, életszemlélete. A mezőteremi születésű Haller György tárlatának az anyagát a leszármazottak és Gnandt Pista hozta Budapestről Nagykárolyba, az ő hosszú ideig feledésbe merült életműve újrafelfedezésének köszönhetően mára valamennyien kicsit gazdagabbnak érezhetjük magunkat. Az európai kulturális élet perifériáján elhelyezkedő térségünkben nem dúskálunk megőrzésre méltó értékekben, tehát nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fenti teljesítményeket sem.

Hogyan döntötte el, hogy könyvet ír Mezei Józsefről?

A csíkszeredai Nagy Gyöngyvérnek oldalági rokona volt Mezei József, odahaza talált egy dedikált verseskötetet tőle. Eleinte azt hitte, hogy csak költő volt, de amikor egy költeményében utalást talált a festészetére, keresgélni kezdett, és a képzőművészeti tevékenységéről nagyon sok adatra lelt a világhálón. Többek között a honlapomon bukkant rá azokra a cikkekre, amelyeket Mezei Józsefnek a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében kifejtett tevékenységéről írtam. Rövidesen felkeresett, felkért a kismonográfia megírására, amely a rendelkezésemre bocsátott adatoknak, reprodukcióknak köszönhetően viszonylag rövid idő alatt készült el.

Arról, hogy miért vállaltam a megírását, a kötet zárszavában is lehet olvasni: „Mezei megérdemelt és hosszan tartó népszerűsége nem véletlen. Ismert, sokat és sok helyen foglalkoztatott festő és népszerű költő volt abban a korban, amikor még országszerte elég kevés művész tevékenykedett a térségben. Ismertsége alig kopott a halálát követő években, évtizedekben. Népszerűvé tette Petőfihez fűződő barátsága, harcostársi viszonya, Orbán Balázs nagyszabású vállalkozásában való részvétele is hozzájárult ehhez. A közvetlen, barátságos természete mellett egész tevékenysége összhangban volt a kor törekvéseivel, elvárásaival. Magyarországon a szabadságharc bukása után még hosszú ideig dicsfény övezte a küzdelmek hőseit, áldozatait, és ő honvédtisztként harcolta végig az erdélyi hadjáratot. Festő volt, költő, fotográfus és a művészek egészen más, sokkal jelentősebb közéleti szerepet játszottak abban a korban.

Tragikus sorsa – amelyet emelt fővel, férfiként fogadott – együttérzést és tiszteletet keltett kortársaiban, akik közül többen mellé álltak, segítették a bajban. A kultúra iránt fogékony, érdeklődő emberek tudtak oltárképeiről, költeményeiről, és becsülték ezek miatt. Tudomásuk volt vakságáról, anyagi gondjairól is, ennek és a folyamatos hirdetéseknek köszönhetően élt meg három kiadást az 1870-ben kiadott verseskötete.”

Mezei József jórészt Hám János püspöksége (1827-1857) idején és közvetlenül ez után hozzávetőlegesen 50 oltárképet készített a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye számára, az impériumváltáskor ezek közül több a határon túli területekre került, de néhánnyal naponta találkozhatnak a hívek Szatmárnémetiben, Szaniszlón, Csomaközön, Nagybányán, Máramarosszigeten anélkül, hogy tudnák, kinek az alkotásai előtt imádkoznak.

Festőművészi tevékenységét az is fontossá teszi számunkra, hogy Szatmárnémetiben készítette el 1846-ban azt a Petőfi Sándort ábrázoló portrét, amely egyike a költő hiteles, modell után készült arcképeinek. Ezt jelenleg a MNM Történelmi Képcsarnokában őrzik.

 

Olvasnak-e az emberek manapság életrajzi könyveket, kismonográfiákat?

 

Egyre kevesebben, ez egy erőteljesen vizualizálódó világban már-már természetes jelenség. A mostani kismonográfia viszont a Pallas-Akadémia Könyvkiadónak köszönhetően egy szép, remekül tördelt, gazdagon illusztrált, keménykötésű munka, amelynek egyszerű átlapozásával is tucatnyi értékes információhoz jut az érdeklődő. Az ehhez hasonló felismerések sokat segíthetnének a hazai sajtó és könyvkiadás gondjain is. Azokat a tanítványaimat, kollégáimat, akik nálam írják államvizsga, illetve fokozati dolgozataikat is arra buzdítom, hogy szépen tördelt, gazdagon illusztrált munkákat készítsenek, ha arra vágynak, hogy a kollégák el is olvassák ezeket. A magvas tartalom, a színvonalas, igényes fogalmazás ma már önmagában kevés, vonzóan, gazdag és változatos illusztrációs anyaggal kell tálalni a mondandót.

 

Ha a tanítást említette, mondana néhány szót arról, hogy milyennek látja a vizuális nevelés helyét, szerepét napjainkban.

Egy olyan korban, amikor egy átlagos európai lakosnak naponta tonnányi képanyag zúdul az ölébe a számítógépeknek, táblagépeknek, okos telefonoknak, kábeltelevíziónak köszönhetően, létkérdés lenne, hogy tanuljunk szelektálni és megtanítsuk a gyerekeinket, unokáinkat is erre. Ehhez vizuális kultúra kell, amit legkönnyebben, leghatékonyabban a képzőművészeti neveléssel, a kézműves tevékenységekkel lehet kialakítani. Szomorú, kétségbe ejtő, hogy állami szinten mennyire elhanyagolják ezt a területet. Száz éve még heti két rajzóra volt kötelező az általános iskolákban, ma már csak egy maradt. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a legtöbb intézményben nincs teljes katedra, sokszor még fél sem, és ezért, jobb híján képesítetlen emberekre bízzák a világ megismerésének, az információszerzésnek egyik rendkívül fontos, kézenfekvő, hatékony, aktivizáló és a tanulók által kedvelt eszközét. Ezek az emberek helyrehozhatatlan károkat okoznak anélkül, hogy tudnának erről. Miközben pedagógushiányra panaszkodunk, jó lenne végig gondolni, hogy melyik egyetemet végzett fiatalnak éri meg éhbérért dolgozni három-négy intézményben, amelyeknek vezetői a napi feladatok mellett, még az iskola díszítését, a versenyeken való eredményes részvételt és ezernyi más dolgot is számon kérnek. Döbbenetes, de valahol érthető, hogy a legtöbb tanítóképző főiskolán se szakember oktatja a fenti tantárgyakat, ez a magyarázata annak, hogy nyugdíjas létemre máig vállaltam a munkát a BBTE szatmári kihelyezett tagozatán. A fentieket természetesen már minden lehetséges fórumon elmondtam, leírtam, megfogalmaztam, közétettem, egyelőre úgy tűnik nincs foganatja. Valószínűleg olyan okos emberek szervezik, vezetik tanügyi rendszerünket, akik mindent tudnak, és az ilyeneket soha sem érdekelte a gyakorló szakember véleménye. Csak miniszterből volt már vagy két tucat az utóbbi negyedszázadban, a politikai alapokon kinevezett államtitkárokkal, vezérigazgatókkal pedig Dunát lehetne rekeszteni.

A kortárs művészet segíthet abban, hogy közelebb kerüljünk korunk nem mindig egyértelmű képi üzeneteihez?

A művészet ismerete, szeretete mindig sokat segít, de ennek megértéséhez, befogadásához is kialakult ízlésvilágra, vizuális kultúrára van szükség. Az emberek nem azért ragaszkodnak a giccshez, a képzőművészeti alkotásként reklámozott olcsó, tucat termékekhez, mert képtelenek a jót, az egyedit, a minőségi kultúrát befogadni. Megfelelő neveléssel többségük nemcsak alkalmas lenne erre, hanem a mindennapi életben is igényelné a szebb, esztétikusabb, kulturáltabb környezetet. Ezért a nemes célért a szakembernek az ízlésformáláshoz minden lehetséges fórumot igénybe kell vennie.

Tudomásom van arról, hogy több olyan világhálós oldalt működtet, amelyek nemcsak az esztétikai nevelést, hanem a helyi építészet, képzőművészet értékeit is évek óta, napi rendszerességgel népszerűsítik. Melyek ezek?

Ez a kommunikációs lehetőség azok számára, akiknek vannak közlésre méltó dokumentumaik, gondolataik, elképzeléseik, megkerülhetetlen, hiszen a módszer nemcsak interaktív, hanem rendkívül gyors és hatékony, néhány óra alatt emberek ezreihez jut el az üzenet, kép, hír, írás akár a világ túloldalára is. Természetesen a világháló ésszerű, hasznos és hatékony használatára is követhető példát kell nyújtani, hiszen a többség a társasági oldalakat önreklámozásra, vagy jelentéktelen, mások számára teljesen közömbös, gyakran idegesítő cukiságok megosztására használja. Van egy szakmai jellegű honlapom, ennek eddig közel negyedmillió látogatója volt. Létrehoztam jó 5-6 éve egy facebook oldalt, amelyen elsősorban kulturális tartalmakat osztok meg, ennek 3500 kedvelője van. Hasonló érdeklődés követi az általam szerkesztett Szatmári Kultúra és Régi Szatmár oldalakat. Bedolgoznak természetesen külső munkatársak is Kanadából, Németországból, Svédországból, Ausztriából, Magyarországról, Romániából. Ezeken naponta nemcsak a képek, reprodukciók, fotók, kulturális információk tucatjait közlöm, hanem helytörténeti, kultúrtörténeti jellegű vetélkedőket indítottam, amelyeken a résztvevők az oklevelek százait nyerhették el. Van youtube csatornám, itt 60 saját készítésű, a szatmári építészetet, képzőművészetet népszerűsítő kisfilm tekinthető meg. Nemrég látott napvilágot a Sugárút. Szatmári műhely című, negyedévenként megjelenő kulturális folyóirat, amelynek egyik szerkesztője vagyok. Ennek is szüksége van a népszerűsítésre, de a lap szerkesztőinek is a folyamatos párbeszédre az olvasóval. Ilyen meggondolásból indítottam be pár napja a Sugárút. Szatmári műhely facebook oldalt, amelynek mára már több mint 300 kedvelője van.

Vannak további tervei?

Természetesen vannak, de egyelőre megelégszem azzal, ha az eddigi, jórészt önként vállalt feladatnak eleget tudok tenni. A tervekről akkor érdemes beszélni, ha már sikerült valami kézzelfoghatót megvalósítani belőlük, hiszen szándéknyilatkozatokkal, elképzelésekkel tele a padlás, meg a pince is, de ezektől nem leszünk se okosabbak, se szebbek, se boldogabbak.