Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2013. 02. 23. Sz. F. Ú. Interjú

2020.10.19

Az elmúlt napokban jött ki a nyomdából egy újabb kötete, melyben Sarkadi Sándor életét és munkásságát dolgozza fel. Mi az, ami megragadta önt Sarkadi személyiségéből és munkásságából?

Bevallom, hogy amikor először Kereskényi Sándor közvetítésével felkért erre a feladatra Hadnagy István, a művész Nagybányán élő rokona, úgy éreztem, hogy az általam ismert életmű nem indokolja egy kismonográfia megjelentetését. Mégsem utasítottam vissza a feladatot, abban egyeztünk meg, hogy elkezdjük a meglévő forrásanyag kiegészítését, bővítését és idővel elválik, hogy az mire elég. Mindez három hónapja, november közepe táján történt, februárban elkészült a könyv. Nálam a fordulópontot az jelentette, hogy a korabeli cikkek, emlékezések, levelek tanulmányozásánál olyan kiváló személyiségek pozitív értékeléseivel találkoztam, mint Popp Aurél, Mohy Sándor, Incze János, Gellért Sándor. Ők pontosan tudták, milyen gazdasági, politikai, kulturális körülmények között kellett Sarkadinak helyt állnia, és azt is, hogyan vált polihisztorrá, a helyi kulturális élet mindenesévé. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy elfelejtsük az övéhez hasonló, sokrétű, példaértékű életműveket. Sarkadi kémia-fizika szakos tanár volt, de szerkesztett lapot is, évekig volt a nagykárolyi Északkeleti Újság munkatársa. Írt színi kritikát, verset, volt iskolaigazgató, saját házát, a Böszörményi utcai Bagolyvárat maga tervezte, ezen kívül állatkertet létesített, támogatta a szegény, vidéki fiatalokat, akik szállás híján gyakran napokig, hetekig nála laktak. Már az egyetemi évei alatt komoly erőfeszítéseket tett képzőművészeti eszköztárának folyamatos gazdagítására, festőművész, szobrász és keramikus volt, több köztéri alkotás szerzője, a két világháború közötti szatmári képzőművészeti élet tevékeny, ismert személyisége.

Képzőművészi és tanári munkája mellett sokat foglalkozott és foglalkozik tanulmányok és monográfiák írásával. Mi az, amit meg akar mutatni a ma élőknek és átadni az utókornak?

Nem tudom, hogy az utókor kíváncsi lesz-e az én írásaimra, de sejtem, hogy nem. Úgy látom, hogy a mostani meglátásaink, felismeréseink, prioritásaink rohamosan veszítenek aktualitásukból, ezért elsősorban a mának írok egy olyan területről, amely a kezdetektől érdekelt, vagyis a szatmári képzőművészeti életről, kiállításokról, rajztanításról, ornamentikáról, múzeumokról, szobrokról, emléktáblákról. Ez egy olyan feltáratlan, kiaknázatlan, ismeretlen vagy nagyon kis mértékben ismert terület, amely, akárcsak az egyházművészet, már jó ideje megért a bemutatásra, népszerűsítésre. Szerencsésnek érzem magam azért, mert behatóbban és huzamosabb ideig foglalkozhattam ezzel a témakörrel. A legtöbb írásomat, tanulmányomat, könyvemet, albumomat, tankönyvemet, kismonográfiámat annak a közösségnek a szükségletei indukálták, szülték, amelyben élek, és amelynek tulajdonképpen mindent köszönhetek. Nekem úgy tűnik, hogy a leírtak iránt van érdeklődés. A könyveimet megvásárolták, kapok pozitív visszajelzéseket, van egy honlapom (www.muhisandor.eoldal.hu) amelyen 2010 óta rendszeresen közlöm az írásaimat, tanulmányaimat, cikksorozataimat, felvételeimet, ennek eddig közel 120 ezer látogatója volt. Az írásaim publikálását nem ma vagy a közelmúltban kezdtem, hanem a hetvenes évek elején, az első könyvem, egy művészeti kismonográfiám a Kriterion Könyvkiadónál majd harminc éve jelent meg.

A jelenkor művészete több irányba tart. Világosan látható, hogy az értékek háttérbe szorulnak, miközben egyre nagyobb teret kapnak a kereskedelmi célokat szolgáló giccsek. Mit tehet ma egy alkotóművész, hogy megértesse a világgal a felismeréseit?

Azt gondolom, hogy a művészetet nem kell féltenünk, az már évezredek óta igazolja életképességét, létjogosultságát. Hogy újdonsült, kialakulatlan demokráciánkban hódít a giccs, nyüzsögnek az önjelölt művészek, az már-már természetes jelenség. A művészetet a mondanivaló, a belső feszültség, a döbbenet, a dolgokra való rácsodálkozás képessége, a tehetség hozza létre. A giccs szülőanyja a tetszeni vágyás, a külső elvárásokhoz való igazodás, a gyors, erőfeszítések nélküli ismertség megszerzése, az anyagi haszon. Magától értetődő módon kapósabb, sikeresebb, népszerűbb, mint a művészet, de ezzel együtt, vagy pont emiatt rövid életű, súlytalan és hiteltelen. A nagybányai szabadiskolában több ezren megfordultak, de ma már csupán 30-40 nagy egyéniségre emlékezünk közülük, a többiek tevékenységét, munkáit eredetiség, korszerűség, meggyőző erő híján elhomályosította az idő. Ami a kérdés második felét illeti, azt hiszem, hogy egy művésznek nem kell különösebben törekednie arra, hogy megértesse magát a környezetével. Elég, ha legjobb tudása szerint dolgozik, az elfogadás vagy elutasítás a világ dolga. Olyan kisvárosokban, mint Szatmárnémeti a folyamat még bonyolultabb, de az esetleges értetlenségért minden esetben kárpótol bennünket a felfedezés, az alkotás öröme. A Szatmáron 2012 áprilisában bemutatott Kortárs közhelyek címet viselő sorozatomat azért vittem ősszel Kolozsvárra, mert idehaza ezeket a szokatlan, előzmények nélküli képeket nem igazán értették. Kolozsváron már más volt a helyzet, a feltett kérdésekből, kommentárokból, a sajtóban megjelent írások alapján örömmel nyugtáztam, hogy nemcsak a szakma fogadta pozitívan a munkáimat.

Mennyire igaz az, hogy az ember és a művész elválaszthatatlan? Az embertől függ, hogy milyen a művészi alkotás, az alkotásból kitűnik, hogy milyen az ember.

Minden valószínűség szerint érvényes művészi produktumokat csak kialakult ízlésvilágú, mondanivalójú alkotók hozhatnak létre. Nem adódhat olyan helyzet, amelyben egy hiteles ember giccseket termel és fordítva. Nemrég a televízióban egy ismert filmrendezőről kiderült, hogy amatőr festő. A bemutatott képei a giccs határát súrolták. A filmkritikához nem értek, de az a néhány érzelgős, túlszínezett, mesterkélt tájkép, csendélet, amelyeket tőle láttam, az én szememben a rendezői munkájának az értékét is alaposan megkérdőjelezték.

Olykor sokak számára szokatlan, furcsa embereknek tűnhetnek a művészek, de ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a vállalt feladataik sem köznapiak. A furcsaság kapcsán természetesen nem külsőségekre gondolok, hiszen azokba leginkább a művészet perifériáján ácsingózók, tengődők kapaszkodnak, a többiek kis kivétellel alig foglalkoznak ilyen látszatokkal. Az erdélyi képzőművészeti életünk kiválóságainak (Nagy Imre, Mohy Sándor, Incze János, Jakobovits Miklós, Ziffer Sándor) a külseje egyáltalán nem volt művészies. Picasso vagy Chagall megjelenésében sem volt semmi rendkívüli. A kivétel, a kakukktojás Dali úr, aki olykor önmagát is „műalkotásnak” tekintette. Neki ez jól állt, mert a külseje azonos hullámhosszon volt az alkotásai hangvételével.

Egy olyan világban élünk, amikor keveset számít az érték, kevés olyan ember van, aki egy tudatos, erkölcsi értékrend szerint él. Milyen jövőre számíthatunk, és mire számíthatnak gyerekeink?

A gyerekek mindig olyan jövőre számíthatnak, amilyen a jelen, hiszen a továbbiakban a most szerzett tapasztalatokból, tanulságokból, érzésvilágból építkeznek. Amikor kritizáljuk őket magatartásmódjuk, szokatlan világlátásuk miatt, tulajdonképpen önmagunkkal vagyunk elégedetlenek, hiszen ezt a „szép, új világot”, akár bevalljuk, akár nem, de mi hagyjuk örökségül nekik. Nem hinném, hogy egyik generáció jobb, mint a másik, és azt sem, hogy a jövő csupán azért lesz sötétebb, mert mi idősebbek olyannak látjuk. Őszintén reménykedem abban, hogy az a sok szép, érzékeny, tiszta, értékes gondolat, elhatározás, érzés, amelyeket a tanítványaimnál folyamatosan tapasztaltam és tapasztalok, termékeny talajra talál, és a jövő társadalma is igényli majd valamilyen formában ezek megfogalmazását, kinyilvánítását, hasznosítását. A tartalom a fontos, ehhez szükséges, hogy megtalálják a megfelelő formát, közlésmódot, hiszen nem kommunikálhatnak úgy, mint dédapáik, és úgy sem, ahogyan mi.

Ön 46 éve tanít, gazdag tapasztalatot szerzett arról, hogyan kell eredményeket elérni a gyerekekkel. Mit tegyen egy pedagógus, egy szülő ahhoz, hogy tanítványait, gyerekeit és unokáit egy olyan értékrend alapján nevelje, hogy azokat ne sodorja el semmilyen kordivat?

A legfontosabb, amit a szülő és a pedagógus tehet, a példamutatás, hiszen szavakkal, hiteltelen buzdításokkal már a mi korosztályunkat se lehetett irányítani. Pozitív, tevékeny életszemléletre csak olyan szülő, pedagógus ösztökélhet, aki maga is így él. Néhány éve egy szatmári iskolaudvaron az enyhén pocakos, idősebb sporttanár 16-17 éves tanulókat futtatott jó negyedórája körbe, és közben karba tett kézzel, kurta, katonás megjegyzésekkel kritizálta a lassúságukat, stílustalanságukat. Az egyik diák félhangosan, futás közben megjegyezte: fogadjuk, hogy a kisöreg fél kört sem bírna ki lihegés nélkül. A képzőművészet szeretetére csak olyan ember nevelhet, akinek az a szakmája, aki maga is rajzol, fest, különben senki sem hallgat rá.

Meghatározható-e manapság a művészet fogalma?

Úgy gondolom, hogy nem, hiszen napjainkban arra a kérdésre, hogy valójában mi is a művészet, szinte annyi válasz adható, ahány hiteles életmű létrejön. Szokás korunk művészetét posztmodernek nevezni. Ez rendkívül jól hangzik, de abban a pillanatban, amikor pontosítani szeretnénk a kifejezés tartalmát, rájövünk arra, hogy mennyire körvonalazhatatlan, mennyire nem jelent semmi kézzelfoghatót.

Jelenleg milyen képzőművészeti alkotásokon, tanulmányok megírásán dolgozik? Milyen tervei vannak?

A múlt év októberében elkezdtem egy sorozatot, ez a tavaly kiállított Kortárs közhelyek című, Szatmáron is bemutatott grafikai anyag folytatása. József Atilla illusztrációkat szeretnék készíteni pillepalackokkal, rajzzal, írott szöveggel. Valamikor a hetvenes években már készítettem egy sorozat illusztrációt a költő verseihez, ezek linóleummetszetek voltak. A mostani munkát azonban félbe kellett szakítanom a Sarkadi kismonográfia megírása miatt, egy hasonló jellegű, átfogó, előzmények nélküli, formabontó, egységes sorozatot nem lehet ímmel-ámmal, rutinból, mellesleg elkészíteni, mert „szétesik”. Ilyenkor átrendezem a műhelyemet, a napi programomat, a gondolataimat, és teljes bedobással hetekre, hónapokra átállok az önként vállalt feladat alapos körben járására. Szeretném ezt újrakezdeni, de sajnos még nem gyűjtöttem hozzá kellő energiát, elszántságot, ráadásul a tanítóképző főiskolán rövidesen kezdődik a második félév, és ott is bőven lesznek feladataim.

A fentieken kívül az utóbbi hetekben-hónapokban készítettem felkérésre néhány logót, könyvborító, oklevél, emléklap tervet, folytattam a Szamosban közölt sorozataimat (Ornamentika Szatmáron, Európai katedrálisok), írtam pár tárlatkrónikát, módszertani tanulmányt, és átalakítottam a honlapomat, hiszen ez számomra munkaeszköz, a korszerű kommunikáció, tanítás egyik, megítélésem szerint hatékony formája. Ma már több mint kétezer saját felvételt, és több kötetnyi írott anyagot tartalmaz, de a további fejlesztésével, alakításával, bővítésével szinte napi rendszerességgel foglalkozom. Közben természetesen folyamatosan tanulok, új számítógépes programokat, módszereket, eljárásokat sajátítok el. Ez számomra azért nem okoz különösebb gondot, mert egész eddigi életemben szinte megszakítás nélkül tanultam. Hosszú távú terveim nincsenek, a nyár folyamán valószínűleg részt veszek egy nagyszabású terv kivitelezésében, a 22 éves magyarországi Hejcei Nemzetközi Alkotótábor teljes képzőművészeti anyagának a számbavételében, leltározásában, a felgyűlt képanyag keretezésében. Odahaza több kötetnyi munkám vár kiadásra, de azt sem könyvelném el kudarcnak, ha ezek sohasem jelennének meg. Aki akarta, olvashatta őket néhány helyi és központi lapban, folyóiratban, arról nem is beszélve, hogy erről a témakörről mások véleménye is érdekes, fontos, hasznos lehet.

A művészet egyik alapvető feltétele a hit. Miben kell hinnie egy kortárs művésznek?

Megítélésem szerint a saját tehetségébe, felkészültségébe, a mondanivalója igazába és szükségszerűségébe kell hinnie, különben hozzá sem érdemes kezdeni az egészhez. Ez az egyetlen hajtóerő, amely hosszú távon, akár egy életre is alkotó munkára ösztönözhet valakit. Apai nagybátyám, Mohy Sándor még 98 éves korában is szinte naponta dolgozott a műtermében. Akkoriban már rég nem áhítozott se pénzre, se sikerekre, se elismerésre, tetszeni sem akart másoknak. Festett, mert szeretett festeni. Természetesen az sem árt, ha a folyamatos munka közben a társadalom valamilyen formában igazolja, hogy az erőfeszítéseink nem teljesen érdektelenek, feleslegesek.