Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


09. Művészeti élet az ötvenes-hatvanas években

2020.04.25

Művészeti élet az ötvenes–hatvanas években

A háború utáni művészeti élet sivárságáról hiteles vallomás az, amit Erdős I. Páltól idéztünk. Litteczky–Krausz Ilona se látta sokkal rózsásabban a helyzetet a már említett emlékirataiban: „Litteczky élénk, tevékeny természetét a sok átélt szörnyűség (a második világháborúról van szó) sem változtatta meg. A város művészeit gyűlésre hívta össze, meg is jelentek néhányan a sok értékes és sok hiábavaló beszédre. Végül a viharos viták után, egy nagyon hideg decemberi napon, 1944–ben a szakszervezet fűtetlen, egyszál gyertyával megvilágított helyiségében megalakult a Szatmári Képzőművészek Kollektívája. Erre az összefogásra feltétlenül szükség volt. Megkívánták ezt a közösséget a távolabbi kilátások. Nem lehetett tovább a műteremben ülni és naphosszat a magunk képecskéit festeni.

            A Párt és a Szakszervezet részéről megbízatásokat kaptunk pannókra, jelmondatokra és vezető emberek arcképeinek a megfestésére. Az első igazi művészi munka, amit a kollektívára bíztak, a Faipari Iskola nagytermében elhelyezkedő két nagyméretű kép, az előcsarnokba pedig négy freskó. Székely Béla, az iskola akkori fiatal igazgatója valóban az új kor szellemét értette meg, amikor ezt a megbízatást adta. A freskók egyikét nekem osztották ki, az egyik nagyméretű képet pedig kettőnknek Litteczkyvel. A másik nagyméretű kép Tóth Gyula munkája lett. Az előcsarnok második freskóját Erdős I. Pál festette.

            Délutánonként fiatal munkások, diákok jöttek rajztanulásra. Modell mindig volt, boldogan dolgoztunk. De a kollektíván belül bizony bajok mutatkoztak. Mikor már volt munkánk, olyan emberek jelentkeztek felvételre, akiket nem lehetett művésznek nevezni. Egy címfestő is kérte a felvételét, és Rácz Péternek egy képét mutatta be mint sajátját. (…)

            A másik baj az volt, hogy a tagok egy része a kollektíva tudta nélkül vállalt munkát. (…) Olyan művész, aki az új művészet nevelője lett volna, egy sem akadt közöttünk. A hivatásosok közül Tóth Gyula fiatal korában nagy ígéret volt, de a rangos művészi pálya helyett a templomfestést választotta. Litteczky sem volt a monumentális témák festője. (…) Aki valóban nagy lett volna közöttünk, Popp Aurél, kívül maradt a kollektíván. Bennünket lenézett, tudatában volt óriási tehetségének. Első kiállításunkat szakszervezeti gyűlés keretében értékelték ki. Ezen a gyűlésen felszólalt Popp Aurél is. „Susztereknek” nevezett bennünket, és azt tanácsolta mindenkinek, hogy keressen magának valami „rendes” foglalkozást.

            A kollektívában a továbbiakban sem alakult ki egy elfogadható légkör. Hosszabb ideig Litteczky volt a felelős, ennek az lett a következménye, hogy több ellensége lett, mint azelőtt bármikor. Közben Bukarestben dolgoztak egy Képzőművészeti Szövetség megalakításán, a kollektívában pedig az volt az állandó téma, hogy kit vesznek majd fel. A felvételre javasoltak kijelölése nagyon lassan ment, hiszen egy ország művészeit kellett felértékelni. Egész váratlanul megjött az értesítés: Litteczky, Erdős és én tagjai lettünk a szövetségnek.

A szatmáriak közül engem hívtak meg, a konferencia a Dalles nagytermében volt. Szóba került alkotási segély, alkotási kölcsön, művészek öregségi nyugdíja és még nagyon sok minden. Az első elnök Boris Caragea szobrász lett., a díszelnök Camil Ressu.”

A szatmári helyzetet súlyosbította az, hogy a város nem lett tartományi központ, és ez kihatott nemcsak a gazdasági, de a művelődési életére is. A szatmári képzőművészek Nagybányára vitték a munkáikat, ha a tartományi tárlatokon akartak szerepelni, az anyagi támogatásból, a megrendelésekből legtöbbször kimaradtak. A neház gazdasági körülmények miatt ebben az időben művészetből még nagy kompromisszumok árán se lehetett megélni.

Elgondolkoztató, és néha érthető az olykor naiv hitű, de legtöbbször nagyon is tudatos buzgalom, amellyel az „új idők új szeleit” fogadták a művészek. Litteczky Endre életében először munkás–tárgyú kompozíciókon dolgozik, Erdős I. Pál, Litteczky–Krausz Ilona munkásportrékat készít, Popp Aurél történelmi tárgyú kompozíciókra kötött szerződést a Kultuszminisztériummal stb.

Szatmáron időközben megalakult a Népművészeti Iskola (1954), a múzeum földszinti termeiben egyéni kiállításokat rendeztek.

Rangos képzőművészeti esemény volt a városban a Kölcsey Ferenc Líceum 400 éves évfordulója alkalmából rendezett, „Hagyományaink, emlékeink” címet viselő kiállítás 1957–ben, amelyen a tornateremben többek között Mohy Sándor, Csapó Sándor, Szopos Kálmán és mások munkáit lehetett látni.

A „régiek” mellett fiatal rajztanárok, képzőművészek telepednek le a városban, megyében.

Alkotóként 1956–tól dolgozik itt a szatmári születésű Szatmári Ágnes színházi díszlet– és kosztümtervező, a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet abszolvense, aki 1958–ban rendezett először Szatmáron egyéni kiállítást, amelyet aztán az 1966–os, 1969–es, 1971–es, 1973–as, 1994–es egyéni kiállítások követtek. Mindmáig rendszeres résztvevője a szatmári művészek valamennyi csoportos, megyei, tematikus kiállításának, ezenkívül országos tárlatokon vett részt, külföldön több ízben mutatta be alkotásait. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének.

Egyéni hangvételű, karakteres művész, aki tájképein, arcképein, csendéletein jól konstruált kompozíciós szerkezetre, dekoratív folthatásokra törekszik. Színvilága letisztult, döntően derűt, optimizmust áraszt.

Paulovics László 1964–ben érkezett vissza friss diplomával szülővárosába, ahol a színház díszlettervezője lett. Rövid időn belül berobbant nemcsak a szatmári, de az ország képzőművészeinek élvonalába is. Grafikus– és festőművész, aki tusrajzokat, illusztrációkat, plakátokat, könyvborítókat, metszeteket, könyvjeleket stb. készített, de festőként, textil– és díszítőművészként is jelentőset alkotott. 1985 óta Németországban él, de ennek ellenére több egyéni kiállítást rendezett idehaza, a kilencvenes évek elején pedig elkészítette a szatmári Szentlélek római katolikus templom oltárképét és ugyanott a keresztút képeit. Alkotásait sokszínűség, formai változatosság, a különféle műfajok és technikák iránti fokozott érdeklődés jellemzi. Festményei a hetvenes, nyolcvanas években sok szempontból emlékeztettek a díszlettervező Paulovics László formavilágára, napjainkban szakított a szürrealisztikus, leíró ábrázolásmóddal, elvont festményeinek üzenete alkotásainak spontán szín– és formavilágán keresztül hat.

            Aurel Cordea (sz. 1937) a Szatmár megyei Mikolában született, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet abszolvense. Két éven keresztül tanársegédként dolgozott ugyanott. A hatvanas évek végén kapcsolódott be a szatmári művészek tevékenységébe, magas technikai ismeretekről tanúskodó, míves kivitelezésű munkáival már az első jelentkezései során feltűnést keltett. Alkotásai a szakmai igényességen túl mély gondolatiság hordozói. Ő volt az a művész, aki még a hivatalos, pártos megrendeléseinél sem tett szakmai kompromisszumokat. Néhány figyelemre méltó jelentkezése után sajnálatos módon elmaradt a közös kiállításokról, de plakátok, borítók, díszletek, különféle propagandaanyagok tervezésével, ha kevésbé látványosan is, de mindvégig jelen volt a város és a megye képzőművészeti életében, tagja volt a szatmári fiók vezetőségének is.

Ion Popdan (1935–2000) 1966 óta rendszeres résztvevője a szatmári csoportos kiállításoknak, egyéni kiállítást legutóbb 1995–ben rendezett a szatmári művészeti múzeumban. Erdődön született, tagja volt a Romániai Képzőművészek Szövetségének, hosszabb ideig a népművészeti iskola tanára.

Töprengő típus, aki műveiben drámai kifejezőerővel vall az élet nagy kérdéseiről: hitről, kötődésről, magányról. Történelmi tárgyú vásznai elsősorban patetikus hangvételükkel hatnak. Irodalmi érdeklődése kevésbé közismert, lírai hangvételű költeményei halála után jelentek meg.

si Tartolcon született Ion Sasu a megye képzőművészeti életének igen aktív tagja. Rajztanári diplomát a kolozsvári Pedagógiai Intézetben szerzett.

1964 óta él Szatmáron, rendszeresen részt vesz a közös kiállításokon, nagy anyagokat felvonultató tárlatokat rendezett Szatmárnémetiben és Kolozsváron.

Kísérletező művész, nagy erénye színérzéke és spontaneitása, amely elsősorban tájképeiben jut érvényre. Az utóbbi években a Fények című sorozatával hívta fel magára a figyelmet. Családja több képzőművészt tart számon, felesége, Sasu Judit rajztanár, fiúk, Sasu Valer a Kolozsvári Képzőművészeti Akadémia abszolvense.

Petkes József (sz. 1928)  Tasnádon született, és a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet abszolvense. Szatmárnémetiben tanárként, tanfelügyelőként dolgozott. Jelentős néprajzkutató tevékenységet fejtett ki, rendszeresen közölt ilyen tárgyú cikkeket, tanulmányokat a Szatmári Hírlapban. Kedvenc technikája az akvarell. 75. születésnapja alkalmából megjelent albumában Sümegi György művészettörténész a következőképpen jellemzi tevékenységét: „Mindig az átélt, megélt élmények érzelmi és intellektuális együtthangzásaként fogalmazza képbe szülőhelye és Erdély, valamint magyarországi és európai barangolásai táj– és élethelyszíneit.”

Jelenleg Magyarországon, Nyíregyházán él.

Rajtuk kívül feltétlenül említést érdemel még Szopos Kálmán, Vasile Moldovan Vasile, Bogáti Sándor, Kricsfalusi József, Gyulai László, Maria Vişinescu, Marian Vişinescu, Harausz Jenő. Róluk bővebben a Művészek névsora fejezetben esik szó.