Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


08. Művésztanárok

2020.04.25

Művésztanárok

A mindennapi gondok, a megélhetés biztosítása sodorta tanári pályára a legtöbb képzőművészt. Sokuknak nem sikerült összeegyeztetni a tanári pályát az alkotással, és emiatt lemorzsolódtak a művészi pályáról. Ez persze korántsem törvényszerű. Ebben a korban és később is akadtak szép számmal olyanok, akik pedagógusi munkájuk mellett alkotóként is figyelemre méltó életművet hoztak létre.

            Mohy Sándor (1902–2001) festőművész, egyetemi tanár, Kolozsvár díszpologára is tanárkodott Szatmárnémetiben, Désen és a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán.

            Egy véletlen találkozás alkalmával fedezte fel Litteczky Endre az akkor még szobrászkodó Mohy tehetségét. 1925–ben már együtt állított ki Popp Auréllal, Litteczky Endrével, Tóth Gyulával, Zolnay Gézával, Sarkadi Sándorral, Pirk Jánossal stb. Ő szerencsésebb elődeinél. Szatmáron már voltak olyan művészek, akik segíthettek elindulni a pályán. Az 1925–ben frissen alakult Kolozsvári Művészeti Főiskolára Popp Aurél ajánlólevelével érkezett. 1929 és 1937 között a szatmárnémeti  Református Gimnázium tanára volt. Alkotóként rendkívül aktív periódusa ez Mohynak. Kezdetben a családi házban, később az István téri (ma P-ţa Revoluţiei) sarokházra épített műtermében készültek a jobbnál jobb festmények, amelyek közül sok van magángyűjteményekben és a szatmári rokonok tulajdonában.

A művész viszonylag rövid idő alatt talált rá egyéni stílusjegyeire, amelyeket hosszú időn keresztül kristályosított arra a szintre, amely évtizedek óta jellemzi festészetét.

A színek szerelmese volt, erről így írt egy levelében barátjának, László Gyulának: „Szerelmes természetű lévén könnyen esek bűvöletbe. Csodálom és rajongom a színeket. Természeti vagy kémiai színek előtt naphosszat ácsorgok. A sárgák, kékek, szürkék, kevés vörös fogva tartanak. És ha a színek lenyűgöznek, nem alkudhatok meg az árnyékok színrombolásával. Mert a sötét elnyeli a színeket, s csak a világosság gyújtja fel.”

 Kezdeti műveiben nagybányai impresszionista, posztimpresszionista hatások is érezhetőek. Szakaszokban jutott el ahhoz a konstruktivizmussal rokon, nagy, összefüggő síkokból építkező formavilághoz, amely ábrázolásmódjának egyik alapvető jellemzője maradt.

Mohynak természetesen nemcsak a harmincas évekből vannak Szatmáron munkái, hanem a legújabbakból is. Születésének századik évfordulóján, 2002–ben városunkban maradt munkáiból rendeztek jubileumi tárlatot a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban.

Cikkei, Műhelynaplója a szatmári képzőművészeti élet kezdeteinek is hiteles dokumentumai, és nem véletlenül szerepelnek ennek a kismonográfiának a könyvészeti anyagában.

Ismert szatmári rajztanár, képzőművész volt Boca Epaminondas (1889–1970 k.) A húszas és harmincas években a Mihai Eminescu Líceum tanára volt. A korabeli lapok tudósítása szerint tájképeivel, kompozícióival rendszeresen szerepelt a helyi tárlatokon, egyéni kiállításokat rendezett Bukarestben és Kolozsváron. Később Désre költözött. Művészi tevékenységéről az általunk ismert utolsó adat: 1970–ben részt vett a Mihai Eminescu Líceumban rendezett jubileumi emlékkiállításon.

Litteczky–Krausz Ilona (1900–1975) Litteczky Endre festőművész második felesége volt. Temesváron született, házassága révén került Szatmárnémetibe. Tucatnyi kiállítást rendezett férjével Aradon, Nagyváradon, Temesváron, Kolozsváron, Ploieşti-ben, Budapesten stb. Főleg ceruza–, szén– és tusrajzokat készített, munkáit jó megfigyelőkészség, valósághűség jellemzi.

1954–1966 között a Szatmárnémeti Népművészeti Iskolában tanított. Az itt töltött 12 év alatt jelentős művészetpedagógiai tevékenységet fejtett ki, számos fiatalt indított el a képzőművészeti pályán. Tudásán kívül sok emberséget, szeretetet kaptak tőle növendékei, akikkel az órákon kívül is tartotta a kapcsolatot. Tagja volt a Romániai Képzőművészek Szövetségének. Szatmárnémetiben 1957–ben, 1960–ban, 1965–ben és 1968–ban rendezett egyéni tárlatot a múzeumban (Vécsey–ház).

Olajos Béla (1910–1991) tanári elfoglaltsága mellett festőművész is volt. A képzőművészeti akadémiát Budapesten végezte, közvetlenül a háború után került Szatmárnémetibe, ahol a kezdetektől részt vett, kisebb–nagyobb megszakításokkal, a közös kiállításokon. Az 5–ös számú Általános Iskola (Wesselényi utcai iskola) rajztanáraként ment nyugdíjba 1970–ben. Tempera–, pasztell– és olajképeket készített. Gyakran kevert technikával dolgozott, és talán a minőségi eszközök hiánya, talán a megfelelő kifejezésmód keresése (vagy mindkettő) vezetett képalkotó munkájában olykor egyedi megoldásokhoz. Műveinek keresetlen líraisága, néha a konstruktivistákkal rokon kifejezésmódja nagy népszerűségnek örvendett és örvend a város művészetszerető polgárainak körében. A hosszú ideig tartó mellőzés sokáig eltávolította a közös szereplésektől, egyéni kiállítást nem rendezett. Legutóbb a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban, 1992–ben láthatta a szatmári közönség három tempera– és két olajfestményét.

Csapó Sándor (1913–1979) rajztanár, szobrász, festőművész volt. Temesváron végezte a főiskolát. A szatmárnémeti Református Gimnáziumban, valamint a pedagógiai líceumban tanított évekig, az 1970–ben létrehozott képzőművészeti líceum tanáraként ment nyugdíjba. Kiváló tanár volt, rendkívül sokoldalú ember, igazi ezermester, akit a légpárnás járművek alvázától a kakukkos órák szerkezetéig minden érdekelt. Nemcsak elméletben, de a gyakorlatban is alaposan ismerte, alkalmazta a különféle művészeti technikákat.

Kevés alkotás maradt utána, ezek közül a legismertebb Dr. Lükő Béla arcképe, amely a városi kórház épülete előtt áll.

Ismertek még: Humoros önarckép (diófa), Fikusz (olajfestmény), Feleségem arcképe (gipsz). Legutóbb ezek a munkák is az 1992–es kiállításon szerepeltek, ugyanott, ahol Olajos Béla munkái.

 

Mándy Laura (1906–1993) festőművésznő Szatmárnémetiben végezte a tanítóképzőt, majd a Nagybányai Szabadiskolában Thorma János és Krizsán János tanítványa volt.

Első egyéni kiállítását Szatmárnémetiben rendezte 1930–ban. Arcképei, csendéletei, tájképei impresszionisztikus hatásúak, sok rokonvonást mutatnak a nagybányai „neósok” művészi közlésmódjával. Mándy Laura hosszú ideig a nagybányai festőkolónia tagja volt, élete utolsó szakaszában Szatmárnémetiben élt, ahol részt vett néhány csoportos kiállításon, a nyolcvanas években egyéni kiállítást is rendezett a sugárúti Galériában. A megye képzőművészeivel alig tartotta a kapcsolatot. Az 1992–ben fiatalon elhunyt Szejke Vilmos festőművész látogatta meg olykor, csendélethez virágokat, tárgyakat vitt fel az emeleti kis garzonlakásba, amely egyben a műterme is volt.

Muhi István (1917–1998) Szatmárnémetiben született, rajztanár, szobrász és festőművész volt ugyanitt. Első rajztanára testvére, Mohy Sándor volt, majd Boca Epaminondastól tanult rajzolni, festeni. A budapesti és bukaresti képzőművészeti főiskolán szerzett diplomát, majd többéves oroszországi fogság után előbb Nagybányán, később több szatmári iskolában, líceumban tanított. A Kölcsey Ferenc Líceum rajztanáraként ment nyugdíjba. Viszonylag kevés tárlaton vett részt. Legutóbb 1992–ben, a Kölcsey Ferenc Líceumban rendezett kiállításon találkozhattak az érdeklődők festményeivel és fafaragásaival. Kiváló díszítőművészeti munkákat: faragott bútorokat, rámákat, domborműveket készített, amelyek  alapos szakmai tudásról és kiváló anyagismeretről tanúskodnak.

 

Szatmári Jolán (1908–1972) a leánylíceum (zárda) rajztanára volt. Kevés munkát — arcképeket, tájképeket — készített, ezekből ritkán állított ki, pedig valamennyi alapos szakmai tudásról árulkodik. 1992–ben négy munkája szerepelt egy közös kiállításon: Férfiportré (olaj), Szatmári látkép (olaj), A Homoród hídja (vízfestmény), A Szamoson (vízfestmény).

 

Aurel Haiduc (1917–1970) a Szatmár megyei Trip-Bikszádon született, a Mihai Eminescu Líceumban tanult. Képzőművészeti tanulmányait Bukarestben végezte. 1950–1970 között a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézet tanára volt, több tankönyvet írt. Nevét elsősorban módszertani tevékenysége tette ismertté, ezzel párhuzamosan rendszeresen festett. 1970–ben részt vett a M. Eminescu Líceumban rendezett emlékkiállításon, 1974-ben portréiból, kompozícióiból és kerámiáiból rendezett gyűjteményes kiállítást a Szatmár Megyei Múzeum.

 

Mint a fentiekből kitűnik, még nem beszélhetünk folyamatos képzőművészeti életről Szatmáron, csupán magános utakról, egyéni erőfeszítésekről, amelyeket ideig–óráig egyesített egy–egy csoportos kiállítás. Ezek jelentősége mégsem hanyagolható el, hiszen hagyományt teremtettek.

A hagyományteremtés kevésbé látványos, de mindmáig rendkívül fontos eleme a város fejlett iskolahálózatában folyó, képzett szakemberek által irányított rajztanítás, amely generációkat nevelt Szatmáron is a képzőművészet ismeretére, szeretetére. A tehetséggondozás fontosságát (párhuzamosan az értő műkritika fontosságával) szinte kivétel nélkül minden képzett alkotó felismerte. Magától értetődő természetességgel nyitott magániskolát Szatmáron Popp Aurél, Litteczky Endre, Tóth Gyula, Mohy Sándor stb. A tevékenységek jórészt az iskolát vezető művész műtermében zajlottak, ahol a néhány tanítványt sokrétű szakmai ismeretekkel látták el. Hasonlított ez az oktatási mód a reneszánsz kori művészképzésre — eredménye, hatékonysága vitathatatlan. A művészeti oktatás  fejlettebb formájaként is felfogható az, amit a Népművészeti Iskola vagy a képzőművészeti líceumok nyújtottak hallgatóiknak: ezeknek az intézményeknek a látogatói, diákjai közül került ki a mostani művészek, illetve művészetet szerető polgárok túlnyomó többsége.

Hány tanítványa lehetett az évtizedek során Csapó Sándornak, Litteczky–Krausz Ilonának, Muhi Istvánnak, Olajos Bélának, Mohy Sándornak, Szopos Kálmánnak? Hány szakmai fogást, technikai ismeretet lehetett ellesni tőlük? Mindezekre még ők sem tudnának válaszolni. Többségük azt sem tudná pontosoan megmondani, hogy volt növendékei közül hányan és kik választottak művészi pályát, illetve a képzőművészethez  szorosan kapcsolódó hivatást. Mindez nem is lényeges. Lényeges, sőt meghatározó jelentőségű viszont az a tény, hogy erőfeszítésük nem ment kárba, nekik is köszönhető az, hogy az utóbbi évtizedekben gyökeresen megváltozott a város kulturális arculata.