Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


07. A művészeti élet folyamatossá válásának kezdetei

2020.04.25

A művészeti élet folyamatossá válásának kezdetei

A továbbiakban Popp Aurél és Litteczky Endre erőfeszítéseinek hatékonyságát egyre nyilvánvalóbb eredmények igazolják. A két világháború közötti időszakban sok tehetős magánember és közintézmény rendelt elsősorban arcképeket. Egyre több polgári lakás falait díszítették jó minőségű pasztell– és akvarellképek (tájak, csendéletek), valamint színezett rézkarcok, illetve linóleummetszetek. Ezek mindmáig szép számmal fellelhetőek Szatmárnémetiben, bár az információk hiányában az alkotások új tulajdonosai alig ismerik képeik eredetét, és szinte semmit sem tudnak azok alkotóiról.

Bármennyire is kiváló festő volt Zolnay Géza (1886–1965), ő sem tudott csak a művészetéből megélni Szatmárnémetiben. A Faipari Szakiskola rajztanára volt nyugdíjazásáig (innen Budapestre költözött), és tanári munkája mellett rendszeresen festett. Budapesten Ferenczy Károlynál tanult, és rövid itáliai tanulmányút után telepedett le városunkban. Elismert arcképfestő volt, az ő műve többek között Bakcsy Gergely iskolaigazgató, főgondnok arcképe, amely a németi egyházközség irodáját díszíti. A Láncos–templom lelkészi irodájában látható Nt. Boros Jenő arcképe is Zolnay Géza alkotása. Mindkét festmény jó karakterérzékről, biztos szakmai tudásról árulkodik. A művész nem mindennapi virtuozitással kezelte a pasztelltechnikát. Banner Zoltán állítása szerint Zolnay Géza szatmári magántulajdonban található pasztelljeiből és arcképeiből a meglepetés erejével ható kiállítást lehetne rendezni.

Az igazán jó alkotókban mindig volt igény arra, hogy ne szakadjanak el az országos művészeti élet fő vonulatától, és ezért rendszeresen részt vettek a fővárosi tárlatokon. Zolnay Géza tucatnyi alkotása szerepelt a budapesti Műcsarnok, valamint a bukaresti Salonul Oficialban rendezett kiállításokon. A rendszeres megmérettetésnél nincs jobb védekezés az elsekélyesedés, a provincializálódás ellen.

Egyéni kiállításai is voltak, 1919–ben pedig közös tárlatot rendezett Tóth Gyulával.

Sarkadi Sándor (1887–1959) igazi polihisztor, reneszánsz ember volt. Többek között festő és szobrászművész; azért többek között, mert eredetileg Budapesten fizika–kémia szakos tanári oklevelet szerzett, ezzel párhuzamosan járt az iparművészeti főiskola kurzusaira. Később a bukaresti képzőművészeti főiskolát látogatta. Nagykárolyban lapot szerkesztett, majd elszegődött keramikusnak a DAC gyárhoz, ezzel párhuzamosan építette a házát.

A húszas évektől részt vett az egyre gyakoribbá váló szatmári csoportos tárlatokon, elsősorban akvarelleket és szoborportrékat állított ki.     

Gellért Sándor Karácsony Sándor szekerén című kötetében (Magtárstúdió, 1995) így írt róla: „ Az öreg Sarkadi mindenhez értő, praktikus ember volt. Értett az irodalomhoz, kémiához, fizikához, gazdálkodáshoz. Azonkívül nagy szobrász és nagy festő volt. A Böszörményi utcán maga építette a házát, a „bagolyvárat”. Egy időben farkasokat tartott. Ez tette híressé a nevét a városban. Éjszakánként messzire elhallott, amint a farkasai orgonáltak a bagolyvár udvarán. Sarkadi Sándor magános ember volt. Vára csakugyan bagolyvár volt. Nagy szobájában szegény diákok és kóbor vagabundusok leltek szállóhelyre. Szívesen fogadta őket Sándor bácsi. Nála nyaralt egyszer Szabó Tibor, nála szálltam meg én is. Sokszor éjfélbe nyúlt a beszélgetésünk.”

Csengery István (1887–1946) és Szölgyémi Endre (1888–1918) viszonylag rövid ideig alkottak Szatmárnémetiben.

Csengery a város közjegyzője volt, de emellett tehetségesen rajzolt és festett, elsősorban lovakat. Nem csoda, hiszen az Erdélyi Lóverseny Egylet alapító tagja, aktív versenyzője volt.

Szölgyémi már képzett festőművész, tanár. Budapesten Szinyei Merse Pál tanítványa volt, tanári kinevezését a szatmárnémeti állami polgári Fiúiskolában kapta. Rövid élete során kevés, de ígéretes művet hozott létre.

Ide kívánkozik Kudelász Károly (1896–1973) neve is, aki autodidakta szobrász, festő volt. Agyagipari szakiskolát végzett, és ő vette rá Popp Aurélt a DAC porcelán– és kerámiagyár alapítására. Később Nagyváradra költözött, itt élt élete végéig.

Tóth Gyulának (1891–1970) meghatározó szerepe volt a város képzőművészeti életében. Ő szatmári születésű, és kisebb megszakításokkal élete végéig itt alkotott. Nagybányán Réti Istvánnál tanult, majd Münchenben folytatta tanulmányait.

1915–ben rendezte első egyéni kiállítását Szatmáron, ekkor még festészete döntően realista. Akárcsak Popp Aurélt, őt is foglalkoztatta a művészképzés gondolata. 1918–ban Litteczky Endrével festőiskolát nyitott. Művészi fejlődésére döntően hatott párizsi tanulmányútja, a francia impresszionisták, posztimpresszionisták műveivel való személyes találkozás. Bravúrral kivitelezett, európai szintű munkái életének ebből az időszakából életművének súlypontját jelentik. Bár a festő a továbbiakban is igyekezett szakmai szintjét tartani, a kisvárosi élet, a helyhez kötöttség az ő életművének sem kedvezett. Művészként szeretett volna megélni egy olyan városban, amely még nem becsülte meg igazán a művészetet, és amelyben addig ez még egyetlen alkotónak sem sikerült.

Gyakran kényszerült kompromisszumokra. Templomfestést vállalt, megrendelésre portrékat készített, virágcsendéletek, akvarellel színezett rézkarcok eladásával próbált könnyíteni anyagi gondjain.

Talán az elszigeteltség, a szakmai magánosság is az oka annak, hogy a festő számos kollégájához hasonlóan szoros kapcsolatot tartott fenn, rendszeresen levelezett művésztársaival: Mikola Andrással, Pirk Jánossal, Mohy Sándorral, Popp Auréllal, Ruzicskay Györggyel és másokkal.

Egyike volt legaktívabb alkotóinknak, a két világháború között több egyéni kiállítást rendezett Szatmáron, Temesváron, Nagyváradon, Nagybányán, Budapesten, Párizsban, és számos csoportos tárlaton vett részt.

1969–ben nyitotta meg gyűjteményes kiállítását a szatmári múzeum (Vécsey–ház) földszinti termeiben, tárlata az év egyik legrangosabb képzőművészeti eseménye volt a városban.

Az 1970–ben bekövetkezett halála óta a szatmáriak két alkalommal is láthatták emlékkiállítását, 1973–ban és 1992–ben, szintén a múzeumban.

Murádin Jenő így jellemezte munkásságát: „Tóth Gyula nem tartozott az újító szándékú és indulatú művészek közé. Fejlődése — képzőművészetünk hagyományai szerint — az akadémista kezdetektől a természetelvű és impresszionista festészet útján haladt. Pályarajza azonban, éppen tipológiai meghatározottsága miatt mutat föl törvényszerűségeket és tanulságokat.”

Tóth Gyula a többi helyi képzőművészhez hasonlóan nemcsak kiállításaival, de számos köz- és magántulajdonban lévő munkája révén is hatott és hat közvetett módon.