Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


03. A református gimnázium tanári szobájának falfestményei

2020.04.25

A református gimnázium tanári szobájának falfestményei

 

A szatmári laikus festészet legrégebbi és legjelentősebb alkotása a Szatmárnémetiben született Bartók Lajos (1851–1902) nevéhez fűződik. Ezek a falfestmények a református gimnázium tanári szobájában tekinthetőek meg.

Bartók Lajos 1872 és 1876, illetve 1885 és 1889 között látogatta a frissen alapított budapesti mintarajziskolát.

A szatmári református egyház felkérésére 1884–ben készítette el Gyene Károly és Darvay Ferenc arcképét. Mindketten közéleti személyiségek, a református gimnázium támogatói voltak. Az arcképeket nem ismerjük, csak feltételezzük, hogy kitűnően sikerülhettek, hiszen ezeket követte a nagy megrendelés, az akkori díszterem faliképeinek, díszítményeinek az elkészítése, amelyeket 1893 körül sikerült a művésznek befejeznie. Az ábrázolt események, személyiségek kiválasztása nem véletlenszerű. A művész két nagyméretű kompozíciója I. Rákóczi György udvarát és valószínűleg az 1881–es emlékülést ábrázolja.

A terem díszítése a két nagy kompozíció köré épül. A művésznek úgy sikerült elhelyeznie a többi alakot, hogy gesztusaikkal, tekintetükkel nemcsak a csoportképeket fogják közre, hanem egybekapcsolják a különböző felületeken megjelenített személyeket, eseményeket is. A kiindulópont, a legfontosabb felület a belépő számára kétségtelenül a bejárattal szemben álló, I. Rákóczi György udvarát ábrázoló festmény, amelyet a két nagy reformátor, Luther Márton és Kálvin János alakja övez. A csoportképek, valamint a kompozicionális portrék akadémikus stílusban készültek, megbízható szakmai tudásról, biztos ábrázolókészségről, alapos technikai ismeretekről tanúskodnak. A közhiedelemmel ellentétben ezek nem freskók. Az alapozásból gyanítható, hogy eredetileg freskó technikával szerette volna elkészíteni munkáit a szerző, amire a későbbiekben kivitelezésbeli vagy más, általunk nem ismert okokból nem vállalkozott. Egy biztos, hogy ezek a festmények száraz technikával készültek, vagyis seccók, erről árulkodnak a részletek. Bartók olajfestékkel dolgozott, és valószínűleg használt ún. aszfalt–festéket is. Erre utalnak több képen a szurokszerűen befeketedett, festői kvalitások nélküli felületek. A képek jellegzetességei a klasszicizáló motívumok. Luther és Kálvin fülkeszerű, lépcsős mélyedésekben ülnek, amelyeket falpillérek öveznek, a mélyedések félkörét a reneszánsz és barokk stílusból jól ismert kagylódísz tölti ki. Az ábrázolt alakok nyugalmat, méltóságot, belső tartást sugallnak. A XIX. sz. végén az iskola teljes neve Szatmár–Németi Evangéliumi Református Gimnázium volt, vagyis mindkettőjük megjelenítése  indokolt.

A teremnek egységes hatást a festményeket egybekapcsoló gazdag motívumvilágú, visszafogott színezésű ornamentika kölcsönöz, de ugyanakkor a képeken ábrázolt alakok gesztusai, tekintetei is összefüggenek egymással. Kálvin és Károlyi Gáspár alakját nemcsak a két festmény színvilága, hanem Károlyi Gáspár Kálvin felé forduló tekintete is egybeköti. A bibliafordító Károlyi Gáspár és a zsoltárszerző Szenczy Molnár Albert fejtartása, mozdulata biztosítja, hogy a néző folyamatában tudja követni az ábrázoltakat.

Bartók alkotásai abban az időszakban keletkeztek, amikor a francia impresszionisták egy része már létrehozta életműve legjavát. Ezekhez képest az ő festményei sokkal hagyományőrzőbbek, konzervatívabbak. Mentségére legyen mondva, hogy a jelenleginél nagyobb ábrázolásbeli liberalizmust maga a tematika sem tett volna lehetővé, arról nem is beszélve, hogy egy mezőgazdasági jellegét még makacsul őrző, az európai civilizáció peremén elhelyezkedő kisvárosban milyen hatást váltott volna ki egy modernebb hangvételű kifejezésmód. Tény, hogy abban a korban valóságos csodának számíthattak ezek a művek. A térség egyik reprezentatív kulturális központjának virágkorát idézik, olyan kort, amelynek emléke az intézmény sorsának legkilátástalanabb szakaszában is erőt adott a megújuláshoz.

Szép és egységes a plafon ornamentikája. A mennyezeten látható négy arckép (Bocskai István, Bethlen Gábor, II. Lipót, I. Rákóczi György) erősen megrongálódott az idők során. Tenyérnyi vakolatdarabok hullottak le innen, a repedésekről nem is beszélve. A felújítások (ez a kilencvenes évek elején történt, addig a képeket a biológia–szertár hatalmas polcai takarták) alkalmával ezeket Bódi András festette át. Bódi kitűnő dekoratőr volt, de a figurális ábrázoláshoz nem értett, így beavatkozásai sokat rontottak a munkák eredeti színvonalán. Erről bárki meggyőződhet, aki összehasonlítja a mennyezeten átalakított és a kompozíción érintetlenül hagyott I. Rákóczi György portréját.

Ugyanennek a Bartók Lajosnak még volt egy négy faliképből álló sorozata Szatmárnémetiben az ún. Losonczi–házban (a régi főtéren, a Fehér Háztól a második épület, erről Borovszky 1908–as monográfiája tudósít). Ezek ma már nem láthatóak.

Tudjuk még, hogy a szatmári évek után a művész Vácra, majd Budapestre került, ahol viszonylag fiatalon, 1902–ben halt meg. Műveit nem őrzik múzeumok, nem tartozott a kor elismert alkotói közé, de szatmári művészként feltétlenül figyelemreméltót alkotott, és ezért festményeit kötelességünk megismerni, emlékét megőrizni.